Ha ez a kép McMurphyt ábrázolja, akkor a regényhez nem túl hű... |
A gyerek
hisztizik, végső soron azonban nem szegül szembe a szüleivel. Biztonságban van,
szinte gondolkodnia sem kell, mert mindent megkap, mindent megmondanak neki. Az
emberiség nagy része boldog lenne, ha nem kéne soha igazán felnőtté válnia, nem
kéne eljutni odáig, hogy önállóan döntsön. Őszintén: mi ezzel a baj? Hát nem
hangzik pompásan?
A Száll a
kakukk fészkére című regényben is így élnek a szereplők. A Főnéni zökkenőmentesen
működő gépezetet hozott létre a személyzetből és a betegekből. Egy elmegyógyintézetben
járunk.
Mi azzal a
baj, ha a sárga házban nincs egyéni szabadság? Aki nem tudott odakint önállóan
élni, majd él idebent gyerekként. Úgy él majd, mint egy gyerek, csupán felnőtt
testtel és fáradt elmével.
Viszont van
egy-két különös eleme a dolognak: például a „nyálcsorgatós Idülteken” kívül a
„Hevenyek” szabad döntésből vannak itt, és ha akarnának, elmehetnének. De nem
akarnak. Miért? Elvégre többnyire csak kisebb bajaik vannak: dadogás,
epilepszia, tisztaságmánia, paranoia… Van egy-kettő, akinek elkell a nagyobb
figyelem, de a többi úgy tűnik, tudna kint is élni.
A gépezet
működik. Bromden, az elbeszélő – egy két méter magas félvér indián, aki úgy
tesz, mintha néma lenne – nyugodtan sepreget. A Hevenyek kártyáznak, az Idültek
kirakókockáznak, mindenki takarít, a Főnéni felügyel és a gombokat nyomkodja,
délutánonként gyűlés. Nincs semmi fennakadás, míg meg nem érkezik McMurphy, aki
felborítja a rendet azzal, hogy nem akar beilleszkedni a kisgyerek szerepébe.
Értetlenül szemléli az intézet lakóinak életét, de nem csak figyeli, hanem meg
is bolygatja: ki akarja húzni a Hevenyeket ebből a szerepből, és meg akarja
leckéztetni a Főnénit, akinek az arcáról úgy tűnik, sosem olvad le a mosoly és
rendületlen nyugalommal igazgat. McMurphy fogadást köt a betegekkel: egy héten
belül felidegeli a Főnénit.
Az
elmegyógyintézet lakóit is megismerhetjük, leginkább Bromdent és McMuphyt. A
korabeli bolondokháza nagyjából hitelesen van bemutatva, Kesey a saját
élményeit dolgozta fel. Van benne egy kevés LSD-s látomás is, de nem túl sok.
Az egész
regény fő szálát a McMurphy és a Főnéni párharca adja, a szabad – és valljuk
be, eléggé szabados – élet és a végletekig elmenő rendszeresség viadala. Ehhez
még sok más apró történet is kapcsolódik, például a különféle
visszaemlékezések. A fülszöveg nem hazudik: a regény végig izgalomban tartja az
olvasót: ki fogja megnyerni a harcot?
És amit a
legkevésbé várnánk egy elmegyógyintézetben játszódó komoly történettől: az
egész könyv tele van humoros részekkel, kezdve McMurphy beszólásain, a helyzet-
és jellemkomikum ritkán tapasztalt szintjéig. Nem viccelődi el a betegek
életét, hanem beleviszi a humort. Persze van, hogy egy-egy viccet elereszt
velük kapcsolatban is, de ez sohasem sértő, hanem inkább kedves. És a poénok
nem csak vigyorgósak, vannak köztük hangosan röhögősek is. Olyan eleme ez egy
komoly témát és nehéz kérdéseket feldolgozó regénynek, ami nagyszerűen
kiegészíti, és közrejátszik abban, hogy méltán nevezhetjük ezt a regényt remekműnek.
Az
elmegyógyintézet egy olyan határterület, aminek egyes elemei biztosan mindenkit
zavarba ejtenek. Az elektrosokk-terápiával és lobotómiával megnyomorított,
tönkretett emberek; az embernek alig nevezhető, értelem jelét alig mutató
„Tengők”, akik naphosszat csak az ágyukban fekszenek és semmire sem képesek
maguktól; azok, akiket már említettem, a magukat bolondnak besoroló
szerencsétlenek, akiket McMurphy igyekszik megmenteni; a rendületlen,
összeesküvő Főnéni; és az egész intézet - egyenként és együtt is egy nagy
kérdőjel.
Miért
rossz, ha valaki nem dönt, és nem vállal magáért felelősséget? Lehet, hogy az,
hogy így sosem válhat teljesen emberré.
A Száll a
kakukk fészkére egy kiemelkedő, nagyon jó regény. Azt beszélik, hogy közrejátszott
abban, hogy leálltak az elektrosokk-terápia alkalmazásával. Ez a regény
változtatott a világon, és erről is szól: hogy merjünk változni és változtatni.
9+/10
Ajánlom még A 22-es csapdáját, ami sok mindenben hasonló
ehhez a regényhez, bár azt is meg kell mondanom, hogy sokkal, de sokkal
kegyetlenebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése