2012. október 8., hétfő

Biztonságban vagy szabadon – Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére c. regényének kritikája

Ha ez a kép McMurphyt ábrázolja, akkor a
regényhez nem túl hű...
Egyszer Észak-Koreáról beszélgettünk egy iskolai órán. Arról is esett szó, hogy miért nem lázadnak az ottaniak. A tanár magyarázta: „Nem kell felnőni. Reggel az anyukája kelti az embert, napközben az óvónénik megmondják, mikor, mit és hogyan csináljon, mit gondoljon, este pedig az anyuka puszit ad, „Aludj jól!” – mondja, és lekapcsolja a villanyt. Van, aki megelégszik ezzel.” Nem pontosan így mondta, de ez volt a lényeg.
            A gyerek hisztizik, végső soron azonban nem szegül szembe a szüleivel. Biztonságban van, szinte gondolkodnia sem kell, mert mindent megkap, mindent megmondanak neki. Az emberiség nagy része boldog lenne, ha nem kéne soha igazán felnőtté válnia, nem kéne eljutni odáig, hogy önállóan döntsön. Őszintén: mi ezzel a baj? Hát nem hangzik pompásan?
            A Száll a kakukk fészkére című regényben is így élnek a szereplők. A Főnéni zökkenőmentesen működő gépezetet hozott létre a személyzetből és a betegekből. Egy elmegyógyintézetben járunk.

            Mi azzal a baj, ha a sárga házban nincs egyéni szabadság? Aki nem tudott odakint önállóan élni, majd él idebent gyerekként. Úgy él majd, mint egy gyerek, csupán felnőtt testtel és fáradt elmével.
            Viszont van egy-két különös eleme a dolognak: például a „nyálcsorgatós Idülteken” kívül a „Hevenyek” szabad döntésből vannak itt, és ha akarnának, elmehetnének. De nem akarnak. Miért? Elvégre többnyire csak kisebb bajaik vannak: dadogás, epilepszia, tisztaságmánia, paranoia… Van egy-kettő, akinek elkell a nagyobb figyelem, de a többi úgy tűnik, tudna kint is élni.
            A gépezet működik. Bromden, az elbeszélő – egy két méter magas félvér indián, aki úgy tesz, mintha néma lenne – nyugodtan sepreget. A Hevenyek kártyáznak, az Idültek kirakókockáznak, mindenki takarít, a Főnéni felügyel és a gombokat nyomkodja, délutánonként gyűlés. Nincs semmi fennakadás, míg meg nem érkezik McMurphy, aki felborítja a rendet azzal, hogy nem akar beilleszkedni a kisgyerek szerepébe. Értetlenül szemléli az intézet lakóinak életét, de nem csak figyeli, hanem meg is bolygatja: ki akarja húzni a Hevenyeket ebből a szerepből, és meg akarja leckéztetni a Főnénit, akinek az arcáról úgy tűnik, sosem olvad le a mosoly és rendületlen nyugalommal igazgat. McMurphy fogadást köt a betegekkel: egy héten belül felidegeli a Főnénit.
            Az elmegyógyintézet lakóit is megismerhetjük, leginkább Bromdent és McMuphyt. A korabeli bolondokháza nagyjából hitelesen van bemutatva, Kesey a saját élményeit dolgozta fel. Van benne egy kevés LSD-s látomás is, de nem túl sok.
            Az egész regény fő szálát a McMurphy és a Főnéni párharca adja, a szabad – és valljuk be, eléggé szabados – élet és a végletekig elmenő rendszeresség viadala. Ehhez még sok más apró történet is kapcsolódik, például a különféle visszaemlékezések. A fülszöveg nem hazudik: a regény végig izgalomban tartja az olvasót: ki fogja megnyerni a harcot?
            És amit a legkevésbé várnánk egy elmegyógyintézetben játszódó komoly történettől: az egész könyv tele van humoros részekkel, kezdve McMurphy beszólásain, a helyzet- és jellemkomikum ritkán tapasztalt szintjéig. Nem viccelődi el a betegek életét, hanem beleviszi a humort. Persze van, hogy egy-egy viccet elereszt velük kapcsolatban is, de ez sohasem sértő, hanem inkább kedves. És a poénok nem csak vigyorgósak, vannak köztük hangosan röhögősek is. Olyan eleme ez egy komoly témát és nehéz kérdéseket feldolgozó regénynek, ami nagyszerűen kiegészíti, és közrejátszik abban, hogy méltán nevezhetjük ezt a regényt remekműnek.
            Az elmegyógyintézet egy olyan határterület, aminek egyes elemei biztosan mindenkit zavarba ejtenek. Az elektrosokk-terápiával és lobotómiával megnyomorított, tönkretett emberek; az embernek alig nevezhető, értelem jelét alig mutató „Tengők”, akik naphosszat csak az ágyukban fekszenek és semmire sem képesek maguktól; azok, akiket már említettem, a magukat bolondnak besoroló szerencsétlenek, akiket McMurphy igyekszik megmenteni; a rendületlen, összeesküvő Főnéni; és az egész intézet - egyenként és együtt is egy nagy kérdőjel.
            Miért rossz, ha valaki nem dönt, és nem vállal magáért felelősséget? Lehet, hogy az, hogy így sosem válhat teljesen emberré.
            A Száll a kakukk fészkére egy kiemelkedő, nagyon jó regény. Azt beszélik, hogy közrejátszott abban, hogy leálltak az elektrosokk-terápia alkalmazásával. Ez a regény változtatott a világon, és erről is szól: hogy merjünk változni és változtatni.

9+/10

Ajánlom még A 22-es csapdáját, ami sok mindenben hasonló ehhez a regényhez, bár azt is meg kell mondanom, hogy sokkal, de sokkal kegyetlenebb.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése