2012. szeptember 19., szerda

Nyomasztó álom – a Fahrenheit 451 című kisregény rövid kritikája


Ray Bradbury régi, furcsa elképzelése egy lehetséges jövőről.
A tűzoltók, akiket immáron tűzőröknek hívnak, dologtalanok lennének, mert már minden ház tűzálló – hanem a lélek- és elmepusztító diktatúrában, ahol a primitív tévéműsorok rabszolgái az emberek (jó, persze, lehet ezt árnyaltabban is megfogalmazni), az a dolguk, hogy megkeressék és elpusztítsák a könyveket. Guy Montag, a történet főszereplője is egy ilyen tűzőr, de néhány véletlen folytán eljut odáig, hogy felteszi a kérdést a Miértekre, dönt, és meggondolatlan cselekedetei miatt üldözőbe veszik, hogy megöljék…
            Mostanában Bradbury halála miatt nagyobb figyelmet kaptak a művei, én is nekiálltam hát egynek, minthogy erről hallottam legtöbbet, legjobbat.
            A régi sci-fikkel – ha jók, és még valaki olvassa/nézi őket – azt a játékot szokták űzni, hogy mi valósult meg belőlük. Hát itt is lehet ezzel játszani. De nekem leginkább az a depressziós hangulat az, ami a legjellemzőbbnek tűnik – és ez a „feloldással” sem oldódik igazán fel.
            Elvileg sok mindenről szól, de mindezt nagyon álomszerűen teszi. Az egész olyan, mint egy furcsa, közepesen nyomasztó álom, amiből aztán felébred az ember.
            Nekem nem volt egy nagy élmény. Érdekes, nem is rossz, de nem is egy nagy hűde.
            Egy kis szőrszálhasogatás: Beatty, a tűzőrök vezetője kapásból annyi idézetet levág angol- és egyéb klasszikusokból, hogy Borges kismiska mellette. Miközben azt vallja és hirdeti, hogy a könyvek rosszak, minimum egy kisebb könyvtárat ismer és fejből fúj mindenféle részeket belőlük – ez nem gáz kicsit?
            Van, akit jobban megfog, aki jobban szereti ezt a kisregényt. Hát nekem nem jött be igazán. Volt, mikor azt mondtam: ha ezt én írnám, már abbahagytam volna.
            Szóval: akit érdekel, elolvashatja, de nem egy nagy durranás.

8-/10

Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

Miben hisz, aki nem hisz? – idézetek


Ez a bejegyzés kiegészíti a könyvről feltett kritikát, ami nélkül nem is igazán érthető talán. Ha még nem olvastad a Carlo Maria Martini és Umberto Eco nevével fémjelezett kötetről írt kritikát, kattints IDE, és pótold be a mulasztást! :-)

Carlo Maria Martini: Az emberi élet Isten életéből táplálkozik című leveléből (éppen arról, hogy lehet-e éles határvonalat húzni)
„A határvidék mindig veszélyes terület. Emlékszem, mikor fiatal fiúként olykor el-elbóklásztam Valle d’Aosta hegyi határvidékein, mindig azon kaptam magam, hogy találgatom, hol húzódik a valóságban a két ország határának vonala. Sehogy sem tudtam elképzelni, emberileg hogyan lehetséges meghatározni a pontos helyét. Pedig a szóban forgó két ország nagyon is létezett, és nagyon is kétféle volt.”

2012. szeptember 6., csütörtök

A veronai hülye szerelmesek – a Rómeó és Júlia kritikája


Talán kicsit erősre sikeredett a cím, de hát ugyebár a figyelemfelkeltés, az elengedhetetlen a népszerűség érdekében. De nem is erről van szó.
            Rómeó és Júlia a világirodalom legei közt a leg-ilyen-olyanabb szerelmesek megtisztelőbb címét bizonyosan elnyerné, ha lenne ilyen, mert ők az a szerelmespár, aki a leghíresebb, legjobb, leg… feldolgozottabb, meg ilyenek. És kötelező olvasmány.
            A bevezetőben azt állítják, hogy kétórás darab. Én láttam már régebben a mucical-feldolgozást, aki látta – elfelejtheti. Nagyon más, és ezzel le is tudtuk a különbségek taglalását. Egyéb feldolgozásokat most nem fogok érinteni, lévén, hogy se nem láttam őket, se nem tervezem a megnézésüket.
            Ez egy dráma, magyarul arra való, hogy feldolgozzák. Most viszont az „eredetiről”, pontosabban annak Mészöly Miklós-féle fordításáról lesz szó.
            Hát először is a nyelvezetről. Régiesnek nem túl régies, bár a „virtus” szó gyakori előfordulása engem például zavart. Versszerű, de inkább csak szerű, mint vers. Annyi, hogy van, aki beszél, és van, aki szaval benne beszéd helyett. A beszéden belül pedig jelentős részt foglalnak el a szóviccek, amik, meg kell vallanom, szörnyű idegesítőek. Nem tudom, hogy eredeti nyelven az eredeti célközönség hogyan fogadta, mindenesetre ez ma inkább szófosás, mint humor.
            Aztán a szereplőkről. Nem kell jellemekre várni, ez nem regény. Itt a szereplőket úgy lehet megítélni, mint: „idegesítő”, „elviselhető”, „jó”.
            A történetről. A történetet röviden össze lehet foglalni: két szerelmes két ellenséges családból nem szeretheti nyilvánosan egymást, előbb titokban összeházasodnak, majd szerencsétlen véletlenek folytán eljutnak odáig, hogy bekattannak és végeznek magukkal. Az idegállapotuk egyébként is eléggé labilis, ahogy a legtöbb szereplőé is, akik csak a hecc kedvéért meggyilkolnák a másikat; Rómeóék meg a legkisebb bánat miatt mindjárt öngyilkosságba „menekülnének”, csoda, hogy eddig húzták. Hogy beleférjen a bevezetőben ígért két órában, egy nap szerelem után azonnal házasság jön, ami enyhén szólva nevetséges. Tragédiájuk nem annyira a sors, mint inkább saját és mások hülyeségének tragédiája. De ezért érdekes: hülye helyzetben hülye szereplők, hát persze, hogy nem leszünk híján haláleseteknek. Legjobban még Lőrinc baráttal lehet szimpatizálni, és leginkább az ő helyzetébe lehet beleélni magunkat: mit lehetne csinálni egy ilyen bolond világban?
            A pozitívumok. Ez egy olyan színdarab, aminek a fő célja a szórakoztatás, amit meg is valósít, de emellett kérdéseket is vet fel (főként a szereplők elmeállapotával kapcsolatban, höhö…).
            Negatívumok. Idegesítő szójátékok. Idegesítő karakterek. A haláleseteknél néha olyan finoman fogalmazzák meg bánatukat, mintha megjátszanák magukat (mit várjon az ember a színészéktől, ha nem élethűséget?). Rossz példát mutatnak a szereplők (ha nem is példának lettek szánva).
            A kötelező olvasmányságról. Van rosszabb is. Mindenesetre ez olyan rövid, hogy a rövidített verzió is hosszabb nála. :-) Egyébként meg nem tragédia, ha valaki nem ismeri.
            Összegzés. Egy felejthető színdarab.
7/10

Még egy jópofa részlet azért; képzeljük el, hogy ezt magukból kikelve ordítozzák egymásnak:

JÚLIA
(…)
Jó éjt, jó éjt, oly édes álmokat,
Amily álom ma engem látogat!
ROMEO
Hát üres kézzel küldenél haza?
JÚLIA
Mit kívánsz tőlem első éjszaka?
ROMEO
Szerelmi esküt eskümért cserébe.
Második felvonás, 2. szín

2012. szeptember 5., szerda

Jorge Luis Borges és a novellák milyenségéről alkotott véleményem (kevés kritikával)


Kezdem mindjárt egy idézettel Borges-tól (az „A könyv” című írásából):
„A könyvről sok író írt rendkívül szellemesen. Hadd hivatkozzam ezek közül néhányra. Először Montaigne-re, aki külön esszét írt a könyvről. Ebben van egy megszívlelendő mondat: „Semmit sem teszek kedvem ellenére.” Montaigne azt mondja, hogy a kötelező olvasmány fogalma hamis fogalom. Azt mondja, ha egy nehéz részt talál egy könyvben, akkor azon átugrik, mert az olvasásban a gyönyörködés egyik formáját látja.
            (…) Én azt mondom, hogy az irodalom is a gyönyörködtetés egyik formája. Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult. Ezért azt mondom, hogy Joyce például alapjában véve megbukott, mert művét lehetetlen erőfeszítés nélkül olvasni.”
            Ez tehát Borges véleménye az irodalomról. Személy szerint én inkább egyetértek a később idézett Emersonnal, aki „azt mondja, hogy a könyvtár egy varázsszoba, ahol az emberiség legjobb szellemei várakoznak, de ahhoz, hogy megszólalhassanak, a mi szavunkra van szükség. Azt mondja, hogy a legjobb emberek társaságában tölthetnénk az időnket, akik a kezdetektől fogva léteznek, mi azonban nem kerestük őket, inkább kommentárokat és kritikákat olvasunk, nem azt, amit ők maguk írtak.” Bár azt nem tudom, miféle eszmét takarhat a „kezdetektől fogva léteztek”, de az igaz, hogy néha szívesebben hallgatja az ember a holtakat, mint az élőket.
Borges, természetes élőhelyén.
Ha jól megfigyeljük (itt nem látszik), észrevehetjük a polcon a Lord of the Rings köteteit.
            Az idézett rész és azután Borges véleménye is a kritika kritikájának tűnhet, de szerintem ez nem azt jelenti, hogy jobb, ha bezárom a boltot blogot, csak azt, hogy a kritika útmutatás és véleménynyilvánítás, nem pedig az eredeti mű pótléka. Még inkább szól ez a zanzák ellen, amelyek ellen én ITT emeltem szót; édesanyám úgy fogalmazta ezt meg, hogy „nem mindegy, hogy veled beszélgetek egy órát, vagy olvasok rólad egy leírást”.
            Borges írásait, amik az olvasott kötetben voltak elbeszélések, novellák, előadások és esszék, úgy olvastam, ahogy Borges szeret olvasni; nagy szó, hogy csak kettő-három volt, amit nem olvastam végig. Három másik nem tetszett. A többi pedig részben jó, részben nagyon jó volt. Bár meg kell mondanom, hogy – talán fiatal korom miatt – nem sokat értettem belőlük, mégis tetszettek (úgy voltam vele, mint az Iskola a határonnal). A csattanós novellák nagyon tetszettek, és furdal a kíváncsiság, hogy most ez l’art pour l’art, vagy van valami értelmük. Mindenesetre azt nem sikerült kiolvasnom az írások összességéből, hogy Borges milyen eszméket vall, ha vall egyáltalán valamit (eléggé úgy tűnik nekem, hogy nem akar már kész eszmét magáénak mondani, inkább valami egyedit szeretne).
            Mitől/mikor jó egy novella? Szerintem akkor, ha az ember olvasás után (talán nem rögtön) úgy érzi: no igen, ezt érdemes volt elolvasni. Ha rossz, akkor úgy érzi az ember, hogy ez idő- és energiapazarlás volt. De lehet, hogy nem is a feltett kérdésre válaszolok, hanem arra, hogy „milyen hatást tesz az emberre az a novella, amit jónak, illetve rossznak könyvel el?”. Ha így van – márpedig szerintem így van -, akkor meg kell mondanom: hogy mitől jó vagy rossz egy novella, azt nem tudom. Borges írásai közt van jó is, rossz is. Örkény egypercesei egy-két kivételtől eltekintve mind jók. Kosztolányitól még nem olvastam igazán jót, Csáthtól úgyszintén (igazat megvallva keveset is olvastam tőlük, éppen emiatt). Tehát: az ember meg tudja mondani, hogy mi tetszett, mennyire tetszett, de hogy miért, azt sokszor csak körülírni tudja. Jól van megírva és kész. Regénynél kicsit könnyebb a helyzet. A műfajok, bármit is mondjanak, a gyakorlatban léteznek.
            Visszatérve Borges-ra: én az Európa diákkönyvtár által kiadott Bábeli könyvtár című kötet egészére 8+/10-et adok. Ha olyan idők jönnek, majd még (újra)olvasok tőle, és érettebb fejjel gondolom végig a dolgokat. De ez az olvasás sem volt kár. Többször megtapasztalhattam, hogy „az olvasás a boldogság egyik formája”.

Még valami a végére: jópofa, hogy hiába halt meg egy író bármilyen régen, az írásairól, mondásairól, eszméiről, véleményéről, gondolatairól lehet jelen időben beszélni, hiszen azok nem múltak el, hanem ma is vannak, és ma is meghallgathatjuk őket (lám, az olvasásról meg úgy beszélünk, mintha élőszó lenne).

Ezeket is nézd meg:
A Háború és béke kritikája – bizony, ha itt csak a gyönyört nézem, 100-150 oldalt biztos kihagytam volna, részletek a kritikában.