2012. augusztus 27., hétfő

A székely gyerek, a kecske, a kutya meg a macska, meg két tyúk, meg... – az Ábel a rengetegben c. regény kritikája

Az állatok meg a felszerelés oké, de hogy
Ábel meg az apja hogyan van rajzolva...!

SZEMÉLYES VÉLEMÉNY, KRITIKA:
Második alkalommal olvastam ezt a könyvet, és mit kell mondjak, előző alkalommal jobban tetszett. Talán harmadikos lehettem. Annyira tetszett, hogy bár anyukám erősen ellenjavallotta, én elolvastam a második és harmadik könyvet is (Ábel az országban, Ábel Amerikában). A folytatásokban sajnos csalódnom kellett, mintha nem is ugyanaz az Ábel lett volna, akit az első könyvben megismertem. Ez a rengetegbéli Ábel olyan volt, mintha kicsit én is volnák, meg kicsit egy nagyon jó barátom is. Most, hogy immáron kötelező olvasmányként került elém, bár ez sosem szegi kedvemet (kiv. Az arany ember, szelídebb kritika ITT, keményebb kritika ITT olvasható), emellett úgy álltam neki, hogy most hej, de nagy jóságot fogok olvasni, csalódtam, bár nem úgy, mint előzőleg, de csalódtam. Másként olvastam már, most nem Ábel volt másmilyen, hanem én változtam. Így nem volt olyan szimpatikus. Nagyvonalakban ismertem a kalandokat, de a szófordulatokon legalább akkorákat tudtam nevetni – ha nem nagyobbakat – mint első alkalommal. Már jobban feltűntek Ábel cselekedeteinek visszásságai, így az, hogy megrövidíti a munkaadóit a saját zsebére (könyvek, 12 fennmaradó öl, „viharok”), már nem volt annyira mellékes. De legalább megbánja. Nem tökéletes, de éppen ezért jól kitalált szereplő. Lehet vele azonosulni, bár példakép azért ne legyen (lopás, piálás is van mondjuk a dolgai közt).

2012. augusztus 25., szombat

Miben hisz, aki nem hisz? - könyvkritika


Carlo Maria Umberto és Martini Eco kötete.
Miben hisz, aki nem hisz? Egy, pontosabban két levélből származik az idézet, ami a kötet címét adja.
            A kötet tartalma: 3 levél Eco-tól Martini bíborosnak, 3 válaszlevél Martinitól Eco-nak, 1 levél Martinitól Eco-nak és egy válaszlevél Eco-tól Martininak; aztán 6 kommentárlevél olasz ateistáktól (bizonyára ott híresek), végül egy lezáró válaszlevél Martinitól.
            Először bemutatom és kritizálom őket egyenként, majd a kötet egészéről mondok véleményt.
            A leveleknek címet adtak. Ezeket írom most le a szerzők vezetéknevével, felcímkézve a leveleket.

2012. augusztus 20., hétfő

Könyv/film: Tóbiás, a tejesember vs. Hegedűs a háztetőn (2 kritika egyben)


Érdekes stílus. Az a két kismadár ott...
Egyébként az illusztrációk is ilyenek.
1. kritika, amely a film megnézése előtt íródott:
Olyan ez a könyv – reb Sólem Áléchem könyve (ejha, a nevét figyeljétek!) -, hogy mindenestől a főszereplőjére vall, hogy is lehetne másként, hiszen végig ő az elbeszélő, ahogyan meg-meglátogatja, vagy éppen megállítja Sólem Áléchemet, hogy elmondjon egy-egy történetet az életéből, természetesen úgy, hogy bőven megtűzdeli szócsépléssel, oda nem illő és fiktív Tóra-, Talmud-, Rási-, „atyák bölcs mondásai-” és Midrás-idézetekkel, szólásmondásokkal, imádság-töredékekkel és rengeteg visszatérő fohásszal, hogy a végére, ha minden jól megy – nagyban köszönhetően a könyv végén található magyarázatoknak, amik segítenek a mindenféle zsidó dolgok megértésében -, az olvasó alaposan kikupálódik a zsidó hagyományokból, legalábbis annyit megtudhat, hogy (részben) milyen különféle ünnepeik vannak, és hogy Tóbiás honnan NEM szedte az idézeteit. Komolyan, kész zsidó Sancho Panza ő, csak éppen senkinek se a fegyverhordozója. Ő csak egy zsidó kisember, aki legnagyobb idejében azzal van elfoglalva, hogy tejtermékeket adjon el a Jehupec-i (Kijevi) gazdag uraságoknak, hadd zabáljanak, illetve nagy dolgokon elmélkedik (mi végre vagyunk a világon, milyen a túlvilág, miért van gazdag és szegény), a lovacskájával társalog, és kesereg azon, hogy milyen bosszúságokat okoznak neki a lányai szerelmi ügyei. Mert a könyv nagy részét ezek a történetek töltik ki. Az egyik egy szegény szabóhoz megy, a másik egy kommunistához… És közben Tóbiás, a régivágású és egyszerű zsidó értetlenül nézi, ahogy körülötte lassan összeomlik az a világ, ahol egy zsidó még nyugodtan adogathatta el a tejtermékeit a gazdag uraságoknak a nyaralókban…
            Tóbiás a régi zsidó kisemberek karikatúrája. Csak a saját kis gondjaival-bajaival-lányaival van elfoglalva, de közben úgy tesz, mintha kívülről fújná az összes Írásokat, és olyan jámbor lenne, hogy ihaj. Ez a karikatúra nagy szeretettel van megrajzolva, hisz egy zsidó rajzolta, úgy, hogy közben halkan nevetgélt magában: „Igen, ilyen a mi népünk…”. Semmi rossz nincs ebben. És néha – ha éppen nem a fejét veri a falba, hogy micsoda szócséplés – az olvasó is hangosan felkacag, és látja: bizony, kár az ilyen derék zsidókért. Nem ártanak senkinek (nagy jelenet, amikor a parasztok összegyűlnek, hogy megverjék Tóbiást). A gettók felállítása előtt közvetlenül, a progomok kezdetéig követhetjük szemmel, hogyan vágyakozik Tóbiás sok mindenre, és hogyan kap a kevésnél is kevesebbet, és hogyan viseli ezt békében.
            És a könyv a kis, jelentéktelen (nagyon-)zsidóra vall mindenben: ez egy kis, jelentéktelen és (nagyon-)zsidó könyv. Érdekes, néhol vicces betekintés egy letűnt mikrovilágba, de nem több.

A könyv értékelése: 7/10

2. kritika a Hegedűs a háztetőn megnézése után
Más, de nem rosszabb. Sőt. A hangulat jobban átjön, s bár másnak a hangulata, de jobb. A drámai vonal – minthogy nem egy Sancho Panza meséli – erőteljesebb. A zenék nagyban hozzáadnak, emellett nem bugyuták, hanem odaillők. A zsidók többen vannak és jól tudnak beszélni. Valamire felhívta a figyelmemet a film: a könyvben hét lányról van szó, de csak négy szerepel – hol a másik három? A filmben öt, de azokat legalább mind látjuk.
Az átalakítások közül jól sikerült: az oroszok.
Rosszul sikerült: a halálesetek hiánya.
Furcsa, néhol jó, néhol rossz: a ló hiánya. Nagy a falu.
Jól átjött: a vicces párbeszéd Lejzer-Wolffal.
Hangsúlyosabbá lett: a szerelmek, meg úgy egyáltalán a szerelem, a házasságközvetítő (emellett a filmben nő, és a felirat az ének alatt „kerítőnek” nevezik, ami nem egy szerencsés húzás, még ha ki is jön a szótagszám…); a hagyomány és annak összeomlása; a pogromok.
Különdíj: az „If I Were A Rich Man”.


Meglepő, kicsit izé, de hangulattal vicces: az álomjelenet;  a házasságközvetítő furcsa ajánlata a vége felé (a könyvbéli megfelelője kevésbé abszurd).
Még izé: a gondolkodós részek, jók is, meg izék is (előtör belőlem a kifejezés-képtelenség).
Más: kevesebb az idézet és nem ismétlődik. Az Istennel való beszédek. A férj és feleség meglepő (ének)jelenete (ez jócskán megváltoztatja a viszonyukról alkotott elképzeléseket).
Kicsit hiányzik, de nem fért volna bele: a legkisebb lány házassága (áhh, pedig erősen meg lehetett volna csinálni).
Szájba rágott: a komcsi fiú, a Hagyomány.
Lassú és zavaróan más: a vége.
Egy apró megjegyzés: A KÖNYVBEN NINCS BENNE A HEGEDŰS A HÁZTATŐN (lehetetlen is lenne bizonyos értelemben).
Egy meglepetés: a rendező Jewison.
Meg még egy apró megjegyzés: A FILMNEK NEM FŐSZEREPLŐJE TÓBIÁS, A TEJESEMBER (más a neve és nem is „fő”).
            Az ének-zene: jó, kifejezetten jó, sőt.
            A képi megjelenítés: jó, sőt, sokkal jobb így, mintha csak egy nagyon másként látó fickó mesélné, minden képi világ nélkül (könyvben kevés a leírás, az is közel lényegtelen). Emellett a könyv szavai gyorsan felejthetők, de a film jobban megragad.
            Külön megemlítendő: az évszakok változása sem elhanyagolható.
            Ejnye: nincsen benne Jehupec, mintha Tóbiás (vagy ahogy hívják, kiment a fejemből) csak a faluban (?) vinné ki a tejterméket, emellett viszont van olyan, hogy a falun kívül, az országúton húzza a szekerét egy homályban maradó helyre.
            Személyes sirámaim: rosszalkodott a DVD és a lejátszó, jaj szegény fejem.
            Fiúk-lányok: úgy érzem, a film a fiúoldalról a lányoldalra billent, ami kifejezetten érdekes és egyáltalán nem baj, bár a nagyobb egyensúly nem ártana (több a papából), mindkét nem igényeinek megfelelhet.
            Idegesítőségek: a könyvben egyértelműen sokkal több.
            Viccességek: talán a könyvben több a nevetésre késztető, a filmben több a derűs hangulat.
            Zsidóságok: a könyvben több a zsidó beszéd, a filmben több a zsidó, mint régi életforma, és mint nép (persze mindkétszer alakított és változtatott, ezért csökkentett a mérték, egyik sem realista, de nem is ez a cél).
            Melyik a jobb? Kimondom bátran: a film a győztes. A könyv azoknak, akik igazán érdeklődnek, nem veszélyes, de nem is egy közönségsiker, a film annál inkább. A könyv nem rossz, de sajnos a jobb irodalomban középszer. A film a musical műfajában egyértelműen kiemelkedő alkotás, top 3-ba biztos belefér (aki viszont sok és énekközpontú éneket akar, annak ott A muzsika hangja).

A film értékelése: 8/10


Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

2012. augusztus 18., szombat

Ottlik Géza: Iskola a határon – könyvkritika


 Sokat hallottam már erről a könyvről, hogy rejtett jelentések meg satöbbi. Most elolvastam. Több variáció lehetséges: a) nem vagyok fogékony a rejtett jelentésekre (akutyafáját, pedig szeretnék); b) nem vettem észre, mi rejtett, mi nem; c) nem is fontosak azok a rejtett jelentések (legalábbis nekem és még, mert hát vannak és fontosak, na). Én azonban azt mondom:
  •             - ez egy jó regény, mert
  •                         - érdekes a történet maga
  •                         - érdekesek a szereplők (külön elismerés: Czakó, Tóth Tibor, Merényi)
  •                         - okosan, hihetően van levezetve
  •                         - vicces is, emellett komoly témákról van benne szó
  •                         - bár volt, amit nem értettem, tetszett így is
  •             - valószínűleg nem utoljára olvastam, mert majd jobban megértem később
  •             - tojni bele, ha csak felszínesen olvastam, így is jó volt

Különösen szép ez a borító.
Az alaptörténet szerint (csak röviden, csonkítva mondom el) Bébé kap egy kéziratot, amit egy már halott barátjuk, Medve írt az iskoláséveikről. Bébé ezt feldolgozza, és végül inkább ő mesél, Medve kéziratából csak kevés részt hagy meg idézve. Inkább utal rá, illetve úgy meséli, ahogy ő látta, de Medve érzéseit és gondolatait is hozzáteszi, meg olyan dolgokat mesél, amiket csak a kéziratból tudhat. Elvileg ez összekapcsolódik azzal, hogy Bébétől megkérdezte Szeredy, hogy: „Összeköltöztem a Magdával.” (igen, ez egy kérdés), Bébé meg mondta, hogy meg kellene kérdezni a Gábort (mármint Medvét), és így kicsit erre is keresi a választ. Megint én lehetek az ügyetlen, mert azt nem vettem észre, hogy kapott-e rá (vagy nem is fontos?).
            A regény lényegében a kézirat segítségével összerakott visszaemlékezés (életrajzi regény inkább) arra az időre, amit a katonaiskolában töltöttek.
            Vélemények Néhol nem éreztem odaillőnek, hogy mi volt a kaja aznap. Valahogy nem éreztem lényegesnek, illetve reálisnak, hogy sokakárhány év múlva pont azt fogja megemlíteni, hogy mit ettek, mikor én pl. van, hogy este nem emlékszem az ebédre, ha meg igen, nem foglalkozom vele, hacsak nem valami extra dolog volt a kajával kapcsolatban. Máshol érthető, hisz pont az ételekért folytatott harcokat mondja el, meg az ételekkel kapcsolatos mindenféléket, csak pár helyütt volt fölösleges.
A végét kicsit hiányosnak vagy megszakadtnak éreztem, nem értettem, miért pont ott és olyan körülmények között szakad vége. Mintha nem is tudom, infarktust kapott volna az író. Persze, valahol abba kellett hagyni, de miért ott? Bár lehet, hogy csak elbírtam volna még pár fejezetet.
A trágárságok. Az iskolában rögtön egy sokkolóan durva káromkodással kezdik, aztán, mintha ez csak amolyan mutatóba lett volna, tartózkodóan a marha, barom, hülye, valag, kinyalni, nyasgem (sic!) szavakat használják, illetve aztán szépítéseket. Kicsit furcsa, de mindegy.
Itt az egész borító. Kattintásra meg lehet nézni nagyobb méretben!
Túl soknak éreztem az azon való problémázást, hogy az emberek nem értik meg egymást, nem tudják magukat kifejezni… Persze ez érthető, ha azt vesszük, hogy milyen körülmények között szeretnék kifejezni magukat a szereplők (emellett nincs kinek és hogyan). Ilyen extrém esetekben ez tényleg központi probléma lehet.
Felmerülő kérdések Sok. Olvasni, aztán hajrá.
Párhuzamok Pár párhuzam más regényekkel: Háború és béke. Ha teljesen eseménytelen az ember élete, akkor kénytelen maga kelteni feszültségeket, hogy ne bolonduljon meg. Egy idő után kiiktatódnak a nagy feszültségek. A Foucault-inga. Az elbeszélő kevésbé hangsúlyos, mint akié a kézirat. Történetrekonstruálás barát kézirata segítségével. A 22-es csapdája. Inkább túlélni, mint élni, annyi különbséggel, hogy itt tudni, mikor lesz vége (de az is igaz, hogy más időszámítás szerint telik az idő ott). Kevesebb az esemény, mint amilyen sok a szereplő. Mozaikszerű történet, előre-hátra utalások. Egységes történet nem áll össze tökéletesen. Ötven oldallal később folytatja az abbamaradt gondolatmenetet. (itt ezek nem annyira drasztikusak, mint A 22-es csapdájában, ott tökéletes a káosz, itt a rend győzedelmeskedik) A Pál utcai fiúk. Itt is gyerekek konfliktusai az egyik téma, de a Pál utcainál sokkal meseszerűbb idealistább a dolog, itt reális, komoly és nem játékbóli konfliktusok.
Összegzés Jó és kész. A zötyögéseket el lehet intézni az első rész címével („Az elbeszélés nehézségei”), a többi meg jó, ahogy van. A végével kapcsolatban: Ottlik Géza szerette volna folytatni, de nem ment neki. A Buda mondjuk, amit már nem ő rakott össze teljesen, elvileg a folytatása. De ha nem tudta folytatni, bizonyára azért, mert ez így is éppen kerek (vagy szögletes, ne én döntsem el). Lehet rajta filozofálni.

9+/10

2012. augusztus 11., szombat

Párbeszédben egy könyvvel - Mesterségem a halál

A tegnapi posztban részleteztem, milyen formái is lehetnek a könyvek módosításának. Az aláhúzogatás is lehet módosítás, de az igazi párbeszéd a már-már szint öncélú firkákkal és kommentárokkal kezdődik. Ma erre is mutatok példát. Ezenkívül egy különös jelenségnek is tanúi lehetünk, melyet "chatelés egy könyvtári könyvben" névvel illethetünk. Kezdjük is ezzel.

SS hóhér!
Kattintásra a képek nagyobb méretben is megtekinthetőek!
Az egyetlen, akinek a 4 "hozzászóló" közül tudjuk a nevét, az Robert Merle, aki a saját könyvéhez szól hozzá, ajánlás formájában.
"Kinek is ajánlanám e könyvet,
ha nem azok áldozatainak,
akiknek mestersége a halál?"
- írja. Erre egy intelligens olvasó, jelét adva a bensőjét égető heves antifasizmusnak (vagy épp ellenkezőleg? nem derül ki, kire érti a megjegyzést...), nagy betűkkel "hangosan felkiált:
"SS hóhér!"
Valaki ezt nem bírta nézni. Odaírta:
"ezzel csak a műveletlenségedet igazolod"
Igazolást nyert. Legutóbbi hozzászólónk minden bizonnyal előre feltételezte a másik, előtte azelőtt ismeretlen olvasóról, hogy műveletlen, aki igazolta is annak elképzeléseit. Ejha. Na de tovább is van. Valaki egyetértett ezzel, ezt ilyen tömör, németes formában juttatta kifejezésre:
"ja"
A hosszabbik olvasói hozzászóláshoz egy másik olvasó szintén hozzászólt, de meggondolta magát, és inkább kiradírozta. Sebaj, jó a szemünk, elolvassuk.
"Ennek aztán a műveltséghez van legkevesebb köze! Mindez nem más, csupán egy lehetőségekkel megáldott beteg ember agyszüleménye."
Köszönjük, Emese! Ez egy hasznos hozzászólás volt, de igazad van, hogy inkább kiradíroztad. Tanulság: gondold végig, mielőtt hozzászólsz valamihez.

Na jól van, lépjünk tovább. Ez a könyv igazi kincsesbányája a párbeszédeknek. Valószínűleg egy/kettő ember keze munkáját dicsérik a következő remekelések.

:)

Az egész könyvet végigkísérik a mosolygó és lefelé görbülő szájú szmájlik, és mikor a zsidók elindulnak nagy lelkesen a gázkamrába, a szmájli egyenesen kuncog. Egy helyen hullámos szájú adja tudomásul, hogy az említett dolog kicsit izé. Ez is egy módja a véleménynyilvánításnak.



Aztán az utolsó oldalakon belehúz, és bekapcsolódnak a pipák is, talán oda rak, amivel egyetért, vagy tetszik neki Rudolf frappáns mondata, vagy ilyesmi.

VESSZEN TRIANON!!!
Két helyen megjegyzéseket tettek a versailles-i békediktátumra. Külön nem részletezem, elvégre ez nem ide tartozik, ez egy könyvkritikai oldal.

Hát igen, mindennek nem sok köze a könyvkritikához,de ilyesmik néha biztos megengedhetők. Vagy nem? Szerintem érdekes megfigyelni ezeket a firkákat, és következtetéseket levonni arra nézve, kik is olvassák ezt a könyvet általában. Ebből az is kiderülhet, milyen szinten állnak, milyen a politikai meggyőződésük... csak az nem, hogy kik is ők. De ez nem is érdekes.

Ezt is nézd meg:

2012. augusztus 10., péntek

Párbeszédben egy könyvvel - A Foucault-inga

Az emberek sokféleképpen módosítanak/módosíthatnak a könyveken. Finomabb formái ennek
- az aláhúzogatás
- az enyhébb firkálgatás
- a jegyzetelés
- a margóra való "!!!" és "?", illetve ":-)" és ":-(" rajzolgatás

Drasztikusabb esetek
- a szamárfülezés
- az egészoldalas rajzok készítése
- minden egyes szó aláhúzása
- kommentálás
- a képek és szavak montázshoz való felhasználása
- a néniknek-bácsiknak a képeken cilindert, szemüveget, kackiás bajuszt, vámpírfogat, szarvakat vagy agancsokat, illetve Harry Potter-sebhelyet rajzolás

Vannak véletlen balesetek is (leöntés, leejtés, elszakítás, lenyálazás, stb.), ezek azonban nem képezik a párbeszéd részét. Az, hogy a nagynéni beleírja, hogy "Egyetlen Józsikánknak sok-sok szeretettek 2011. dec. 25-ödikére", az szintén mellőzhető.
Egyesek előszeretettel írogatják a könyvek elejébe a nevüket, sőt, ex-libiriseket ragasztanak/nyomdáznak bele. A dedikáltatás is egyfajta kötődést fejezhet ki, és mindegyik valamiféle birtoklásvágyat. De foglalkozzanak ezzel a pszichológusok.

Mindez addig, amíg csak magányos kedvtelés, ártatlan szórakozás számba megy. De a könyvtári könyvek átalakítása már rongálásnak számít. Ennek ellenére közkedvelt és - mondjuk ki - szórakoztató elfoglaltság, nem annyira a rongálás, mint inkább ennek megfigyelése.

Most csak egyetlen képet szeretnék bemutatni, amely árulkodik az aláhúzogató jelleméről és műveltségéről.

A kép kattintásra nagyobb méretben is megtekinthető!
Szóval: éppen a bogumilekről van szó, és hogy ezekről úgy tartották, hogy szodomiták. Olvasónknak igencsak felkeltette az érdeklődését a kérdéses rész, nagy bőszen húzogatta alá. Egyszercsak azonban eszébe ötlik: "Várjunk csak! Mi az, hogy szodómia?" és ahelyett, hogy fogná a Magyar értelmező kéziszótárat, odarajzol egy szép nagy kérdőjelet. Talán majd valamikor utánajár, vagy nem.
Hogy senkinek se okozzon bosszúságot a kielégítetlen kíváncsiság, aki esetleg nem tudná, annak elárulom: a szodomita homoszexuálist jelent. Tegnap olvastam pont, hogy a magyar bugris, illetve b*zeráns és b*zi szavak is innen származnak (vajon ha tudjuk az eredetét, már nem számít csúnya szónak? inkább kicsillagoztam).

Hamarosan egy másik könyvvel kapcsolatban is lesz poszt, egy érdekes jelenséget lehet benne megfigyelni.
Addig is:

A hülyeség nagy úr, avagy ettől Szerb Antal is a fejét fogná - A Foucault-inga c. regény kritikája
Umberto Eco: A Foucault-inga - idézetek

2012. augusztus 9., csütörtök

Se füle, se farka… - a Táncórák idősebbeknek és haladóknak c. kisregény kritikája

Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Ilyen például az, hogy Bohumil Hrabal ezen művének nincsen se eleje, se közepe, se vége, nincsen története, csupán több mint 60 oldalnyi duma, ömlengés, ide-oda csapódó asszociációk, de ettől függetlenül (vagy éppen ezért?!) kellemes érzés olvasni, az ember jól szórakozik, és nem zavarja, hogy közben semmi értelmeset nem csinált. Tehát: adott ez a Pepin bácsi, aki egy beteges alak, hatalmas mondatokkal, és ennek egy kisasszonyhoz írt levele, mely áll egy központozás nélküli szóáradatból, híján a pontoknak, vessző az rengeteg, felkiáltó- és kérdőjelek is tenyésznek elvétve, de mondatkezdő nagybetűk vagy pontok, az semmi, viszont ez teszi egybefüggővé, függővé, sebesen siklóvá a szöveget, amely továbbá anekdotákból és megjegyzésekből, kérkedésekből, és részletekből áll, mely utóbbiakat a bácsi az álmoskönyvekből vagy egy nemi egészségről szóló kézikönyvből tanult, és ezek felváltva és egymást megszakítva, megszakítás nélkül, és ki tudja, talán a bácsi még ötször vagy hússzor ennyit írna, ha tehetné, csak hát valahol meg is kell szakítani, Leonardo mondta, hogy a műalkotást nem lehet befejezni, csak abbahagyni, hát hogy ez a Táncórák idősebbeknek és haladóknak mennyire műalkotás és mennyire egy irodalmi játék vagy hasonló szüleménye, azt nem tudom, tehát kicsit amolyan sztorizgatáshoz hasonlít, csak éppen nem ismerjük személyesen a sztorizgatót, bár mondjuk a regényírót sem ismerjük általában személyesen, így ez nem zavaró.
A fehér alapra libafoszöld, arra meg spenótzöld matrica került, a spenótzöld matricát gyárilag elkezdték lekaparni, innen a szamárfüles hatás. Egyébként nem.
            Az emberek igénylik az ingereket, márpedig ha ingerszegény környezetben élnek, ezeket mesterségesen, tehát szóban vagy képben kell beszerezniük, erre a célra kitűnően alkalmasak a Pepin bácsiéhoz hasonló morbid vagy erotikus novellák. Ahogy többször mondja: régen az embereknek maguknak kellett csinálni a tévé- meg rádióműsorokat. A legalkalmasabb az ingerlésre a horror és a pornó, de nem kell megijedni, a Táncórák történetei nem tartoznak egyik kategóriába sem. Nagyjából ártalmatlan csevegés szinten marad, emellett a humor nem feltétlenül primitív. Amolyan vígjáték jellegű, az olvasás ideje sem sokkal haladja meg egy, vagy inkább két vígjáték hosszát. Az Egy ropi naplója ilyen, csak míg az a gyerekek, ez a felnőttek életének hülyeségein szórakozik, nagyjából egy szinten is vannak, és ami az egyiknél a beteg illusztrációk, az a másiknál a beteg elbeszélői stílus. Leginkább két célra alkalmas: könnyed kikapcsolódásra, illetve komolyabb művek bevezetőjének. Én nem sajnálom, hogy elolvastam, bár azt még nem tudom, mennyi marad meg belőle, mindenesetre a hangulata nagyon megragadott, és jókat lehetett rajta derülni.
            Nem egy nagy valami, de nekem jobban tetszett, mint a Sörgyári capriccio.

8/10

            Ja, és a cím! Ez egy külön rejtvény, szerintetek mi lehet a megoldása? Írjátok meg hozzászólásban! (Egyébként én is csak találgatni tudok ebben a pillanatban)


Ezt is nézd meg: A hülyeség nagy úr, avagy ettől Szerb Antal is a fejét fogná - A Foucault-inga c. regény kritikája

2012. augusztus 8., szerda

Umberto Eco: A prágai temető c. regényének borítója

Még ilyen sem volt a blogon, hogy egy könyv borítójának külön posztot szenteljek. De most már lesz. Umberto Eco ezen regényének különleges borítója van, ezért megéri megnézni kicsit közelebbről.

2012. augusztus 7., kedd

Auschwitz felemelkedése és tündöklése – a Mesterségem a halál c. regény kritikája


Könyvtári kötés.
"Robert Merl: Mesterségem a hal"
Hát ez gyönyörű. Az emeletes akasztófa is
külön műsorszám (jó, tudom mi az).
Kezdjük a fülszöveggel. Ilyet még úgysem csináltam. Először a fülszöveget kritizálva fogom bemutatni Robert Merle regényét. Idemásolom (kijelölések tőlem):

A nácizmus s egyben a huszadik század egyik legrejtélyesebb figurája a becsületes, nyílt tekintetű, kék szemű, német családapa, aki pedáns tisztviselő módjára elvégzi munkáját a haláltáborban, majd hazamegy, és példás családi életet él. Hogyan lehetséges? Sokan próbáltak már felelni erre a kérdésre, de nem lehet: egyszerűen felfoghatatlan. Merle a legrégibb, legegyszerűbb írói módszert választja: egyes szám első személyben, belülről ábrázolja a táborparancsnokot kamaszkorától kezdve. És az olvasó egyszer csak azon kapja magát, hogy már maga is tervezget, számol, gondolkozik, hogyan lehetne ésszerűbben, hatékonyabban megszervezni a transzportok mozgatását, hogyan lehetne megduplázni az üzem napi termelését. Annyira azonosul a főhőssel, hogy a Feladat teljesítése közben elfeledkezik róla, hogy miről is van szó. S ha nem csapja falhoz dühében a könyvet, akkor rájön, hogyan lehetséges: hát így. Ennyi az egész. Ez ennek a könyvnek a legelképesztőbb tanulsága.”

2012. augusztus 2., csütörtök

A prágai temető - idézetek

Umberto Eco regényéről az Olvasat blog kritikáját lásd ITT

Gyűlés a prágai temetőben, Löv rabbi sírjánál a zsidóság tizenhárom képviselője sötét összeesküvést sző...
„          - Gyűlésünk végéhez értünk – mondotta ekkor a tizenharmadik hang. – E világon az aranyé tehát a főhatalom, utána azonban a sajtó következik.”
És így tovább…
12. fejezet: Egy prágai éjszaka

Racskovszkij kifejti nézeteit, részletek:
„(…) Dehogy akarom én elpusztítani a zsidókat, sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy a fő-fő szövetségeseim ők nekem. Szívemen viselem az orosz nép erkölcseit, és nem szeretném (pontosabban nem szeretnék azok, akiknek a kedvében járok), ha elégedetlenségében a cár ellen fordulna ez a nép. Szüksége van tehát egy ellenségre. (…) Az ellenség csak úgy lehet felismerhető és félelmetes, ha az otthonunkban vagy legalábbis az otthonunk küszöbén van. Erre jók a zsidók. (…) Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet? (…) Aki nincstelen, az végső soron a nemzeti hovatartozásából merít magának erőt. A hovatartozás-érzés viszont a gyűlöletből fakad, annak a gyűlöletéből, aki máshová tartozik. A gyűlölet ápolandó polgári érzemény. Az ellenség a népek barátja. (…) A gyűlölet melengeti a szívet.”
23. fejezet: Tizenkét tartalmas év; Az Oharának dolgozni

Ezt is nézd meg: Sorstalanság- idézet

2012. augusztus 1., szerda

Pitiáner hamisító a zsidók ellen – A prágai temető kritikája


A borítóról külön poszt készült,
IDE KATTINTVA elolvasható
Akinek nincsenek elvárásai, sosem csalódhatik. Nekem voltak, és túl nagyok.
Arról, hogy mit vártam (többek között):
-         egy izgalmas történetet
-         egy ellenszenves főszereplőt, aki jól kidolgozott és szórakoztató
-         és ennek afféle Forest Gump-i háttérszereplését a történelemben
-         hangulatot
-         epizódokat
-         a rasszizmus/antiszemitizmus paródiáját, kigúnyolását
-         és PRÁGAI TEMETŐT
Bizony, sok mindent hittem. Ez személyes dolog, de a következő kritika megértéséhez szükséges ezek ismerete.
            Miért csalódtam?
Mert a könyv tartalmaz (többek között):
-         egy lassú, nem túl érdekes történetet
-         egy pitiáner, szánni való főszereplőt, aki ráadásul nem is túlságosan gonosz, inkább csak egy egyszerű okirat-hamisító
-         és ennek szereplését az 1800-as évek közepe-vége felé Olaszországban és Párizsban az eleve antiszemita és anti-szabadkőműves környezetben, és viszonylag elhanyagolható hatását a közvéleményre (bár ki tudja, de ezt inkább mindenki döntse el maga)
-         gyanús naplóját (avagy visszaemlékezését), aminek nincs is 1800-as évek végi hangulata (vagy bennem van a hiba)
-         egy történetet, amely csak amiatt nevezhető epizódosnak, mert egy személy (vagy kettő) életét mondja el, mely szükségszerűen nem nélkülözi az epizódokat
-         néhány antiszemitát, akik viszont ugyanolyan antiszemiták, mint egy valóságos antiszemita, és semmi gúny vagy paródia, ami nevetségessé tenné őket; aki megveti a rasszizmust, ezután is megveti, aki rasszista, indokolva érezheti magát
-         és mellékesen egy kis dumát a főszereplő, Simonini kapitány hamis, összeollózott irományából, amelyhez nagyon mellékesen van valami köze a prágai zsidótemetőnek, és amelyből aztán a híres-nevezetes (én először a Gyufalevelekben olvastam róla) jegyzőkönyvek lesznek...