2012. május 27., vasárnap

Vélemény: KÖNYV/FILM

Örök téma a könyv és a film „harca”. A két művészeti ág olyan békésen megférhetne egymás mellett, mint a festészet és a szobrászat, hisz látszólag kb. ilyen rokoni kapcsolatban állnak. Azonban ez nem igaz, ha jobban megnézzük, láthatjuk: oly közeli rokonok, hogy valami arra készteti őket, hogy rivalizálni kezdjenek. Ha két, félhang távolságra levő hang szólal meg, kellemetlen a fülnek, mert nem tudja, melyik hangra álljon rá. Itt is ez lenne a gond?
            Közeli rokonok Nem csupán az oly támadott könyvből-filmkészítő ipar okozza azt, hogy a könyv és a film rokonokként viszonyulnak egymáshoz. Ha jól megnézzük, rengeteg dologban találunk átfedést és hasonlóságot. Elsőként a dráma: gyakorlatilag a film egy borzasztó jó díszletekkel elkészíthető színielőadás. Azonban éppen a díszletek azok, amik egyre inkább elősegítik azt, hogy a nézőnek ne kelljen mozgatnia az agyát – de éppenséggel, mint jó művészeti ághoz illik is, ezen adottságát a jó ügy érdekében is képes felhasználni: a képi humor és a képi kifejezőeszközök széles választéka tárul fel és válik felhasználhatóvá.
            Rokon más műfajokban is: epika, mint elbeszélő műfaj. Ebben is riválisa a regénynek, amellett, hogy kevesebb megerőltetésbe kerül, idő és energiatakarékos, elég, ha az ember elér egy bizonyos életkort, még olvasnia se kell tudni hozzá. Amit nem tud utolérni, az a részletesség, hisz ott a terjedelem, az olvasó pedig olyan hosszú akciómentes jeleneteket is képes érdeklődve figyelni, amelyek filmben talán egy kis szundításra késztetnék. Kivételek is akadnak, de ezek a filmek általában nem a tömegekhez szólnak – ez igaz az ilyen jellegű regényekre is.
            Lírában a film már szegényebb, talán a zenés klipeket lehetne rokonítani vele, bár ez már inkább a zene és a film öszvére. Az öszvér teherbíró állat, de nem szaporodik. Az öszvértenyésztés érdekes kísérletét láttam egyszer egy „Fantázia” című Disney-filmben, ahol komolyzenére rajzoltak olyan mély képeket, mint mellbimbótlan meztelen kentaur-nőstények, nemi szervek nélküli pucér puttók, hím tollazató táncoló strucc-nőstények, látványos boszorkányszombat, stb. Nehogy bárki megnézze, azért mondtam csak, hogy példázzam, nem igazán lehet szaporítani az öszvért.
            Feldolgozóipar Erről beszél minden film- és könyvismerő, az irodalmároktól a HP-fanokig (ők hívják magukat így). Hogy mi jobb: a film vagy a könyv? Általánosan azt szokták mondani, hogy mindig a könyv a jobb, de néha a film. Hát jó. Maradjunk is ennyiben. Rosszabb pl. A gyűrűk ura, melyet még mindig nem néztem végig filmben, és nem is nagyon hiányzik, s mely elriasztotta az irodalomtanárunkat attól, hogy értékes alkotásként fogadja el a regényt (igaz, az az ő baja, hogy nem olvasta); jobb pl. a Narnia krónikái-feldolgozás (Disney).
            Miben jobb a film? Képi ábrázolás, képi humor, képi eszköztár, leírhatatlan apróságok, hangulatok ráerőszakolása a befogadóra. A kép-zene kombináció igen erős lehet, és üt is, ha csak a néző nem olyan természetű, hogy átmegy három bölcs majomba (se ne lássam, se ne halljam, se ne mondjak semmit). A könyvben, legyen az vers vagy regény, nyitottnak kell lenni a hangulatra. Hát hogy ez igazán pozitív-e, azt mindenki döntse el maga.
            Miben jobb a könyv? A könyv – maradjunk a regénynél, ahhoz „értek” – formájából adódóan hosszabb élmény, néha meg kell erőltetnie magát az embernek, ha olvasni akarja (így voltam én a Don Quijotével). A szavak elvont ábrák, míg a képek egyértelműen hasonlítanak az ábrázolt dologhoz (lásd: ezt a könyvet), ebben áll a könyv-film ellentét, ebben áll, hogy miért dolgozik jobban az agy olvasás alatt. Az agymunka örömet is ad, az olvasás örömébe beletartozik az is, hogy az olvasásért meg kell dolgozni. Más módon, de a film is dolgoztathat természetesen (legutóbb az A. I. – mesterséges értelem c. filmet néztem, komoly megerőltetés volt, jó értelemben mondva), de itt már külön művészet az, hogy elgondolkodtató filmet készítsenek. Ha elgondolkozik az ember a filmen, amit látott, akkor máris ért valamit az, hogy megnézte.
            A könyvben, mint mondtam, sokkal több dolog belefér. Az ember sok időt tölt a szereplőkkel, érzelmi kapcsolat alakulhat ki közte és a szereplők között. Emellett biztosabban fog gondolkodni rajta: ha már ennyi időt rááldoztam, hagy gondoljam csak meg, mi értelme volt!
            Értékek A könyv és a film rokonságának tudható be az is, hogy érték szerint is hasonlóan tudjuk besorolni: szépirodalom – lektűr – ponyva – szennyirodalom; és értékes film – limonádé – tucatfilm – szemét. Oké, átfedés is lehet, de láthatóak a párhuzamok.
            Akkor most a könyv vagy a film a jobb? Mindkét művészeti ágnak vannak előnyei, és mind a kettőben lehet értéket alkotni. Adott gondolat vagy történet bemutatására megfelelő művészeti ágat kell választani. Talán ezért sántítanak a filmfeldolgozások olyan gyakran: amit könyvben lehet legjobban elmondani, azt filmben már nem olyan jól, és fordítva. Ha rossz művészeti ágat választanak, az meglátszik: néztem pl. egy filmet, a Good will hunting-ot. Jó film, de ezt miért nem színdarabnak írták meg? Mert véleményem szerint erre nem kell filmet csinálni, a színpad letisztult eszközeivel sokkal jobban működne.
            Végeredményben Ennyi.

2012. május 22., kedd

A világirodalom története – idézetek


A könyvről készült kritikát elolvashatod ITT

„Abban a mértékben, amint az irodalom kenyérkereső mesterséggé válik, az arisztokrácia egyre jobban lenézi az írókat, és Lord Chesterfield híres beszédében azt mondhatja: „Mi, my lords, hála Istennek, valami jobbtól függünk, mint az agyunktól.”
Hetedik rész, Első fejezet: Angol klasszicizmus
 
„(…) Goete kapcsolta bele a művelődésfogalomba a tájat, a képzőművészeteket és a történelmet, és ő találta meg a művelődés mélyebb értelmét: élményeink révén építjük ki gazdag és harmonikus személyiségünket.”
Nyolcadik rész, Második fejezet: Goethe és kora
 
„A verset olvasni kell, nem magyarázni.”
A második romantikus nemzedék
 
„A civilizációban nincsenek ünnepek, csak munkanapok és köztük egy-egy munkaszünet.”
Kilencedik rész: A realizmus

„A francia írók végzete, hogy a sok nemi vonatkozású részlet miatt pornográfia gyanánt olvassák őket – az angolok végzete, talán a nemi vonatkozású részletek ritkasága miatt, hogy ifjúsági olvasmánnyá lesznek.”
Tízedik rész, Második fejezet: VII. Edward kora

Szerb Antal a Tizenegyedik rész bevezetőjében idézi Kierkegaard-ot: 
„Korunk tragikomikus: tragikus, mert a pusztulás felé megy, komikus, mert még mindig megvan.”

Az oldalon jobb oldalon még találhatsz egy Szerb Antal idézetet!

Ezt is nézd meg: Háború és béke - idézet

2012. május 16., szerda

Szerb Antal: A világirodalom története – kritika

Nem is igazán tudom, mit mondhatnék. Rögtönzött szavakkal: valószínűleg az eddig született legátfogóbb, legjobban használható és legszórakoztatóbb irodalomtörténeti mű, ami emellett könnyed olvasmány is. Pozitívum emellett, hogy Szerb Antal, bár főként csak a tényeket mondja, mellé frappáns mondatokat fűz hozzá, kritizál, kapcsolatrendszerbe helyez, magyaráz és tanít. Szörnyen jó ötletek a margóra írt „címszavak”, vagy hogy is nevezzem ezeket, amik a bekezdések tartalmát címkézik fel. Negatívum, melyről szegény szerző nem tehet, hogy EGYSZER VÉGET ÉR. És miért olyan korán? „Pedig csak most jön a java, hogy a fene egye meg” – gondolja az olvasó.
            Hát ez tényleg elképesztő. A stílusának varázsára talán az, hogy higgadt szavakkal, pontos meghatározásokkal beszél, közbe-közbe idézeteket és saját gondolatokat, véleményeket fűz, bonyolult tudományos kifejezések nélkül. Egyenként is érdekesek a szerzők és a korok bemutatásai, mégis akkor teljes, ha ott van az egész könyv. Homérosztól a „mai” szerzőkig, tehát az 1930-as évekig halad végig az irodalomtörténeten, koronként, szerzőnként, bemutatva a fontosabb irányzatokat és alkotókat az epika, líra, dráma, esszé és kritika köréből, utalásokkal egymásra. Nem egyszerűen egy hosszú irodalomóra, hanem egy különös utazás ez, nem minden tanulság nélkül (a tanulságokat mindenki vonja le maga :-) ).
            Miben és miért jobb Szerb Antal könyve, mint az internet? Jobb, mert sorban, megbízhatóan vezet végig, kábé annyit mond, amennyi a megértéshez szükséges, felkelti az ember érdeklődését, és felhívja a figyelmet, hogy nem csak az az irodalom, értékes irodalom, amit éppen most nyomott ki frissen a nyomda, és az ember azt is megtudhatja tőle, hogy a kötelező olvasmányok miért is lettek azzá, amivé (az mindig vita tárgyát képezi, hogy nem jobb-e egy könyvnek, ha inkább csak ajánlott – ha tiltott, az a lehető legjobb dolgok egyike, ami könyvvel történhet). Viszonylag pártatlan, nem rágja a saját véleményét az olvasó szájába. Meglepett a kissé kiakadt hangvételű közbetoldás, amiben elmondja a véleményét a detektívtörténetek értékéről és helyéről, amit mondjuk én megértek és egyet értek vele.
            A végén elnézést is kér, hogy saját kora szerzőiről nem tud úgy nyilatkozni, hogy az az utókornak is megfeleljen. Be is igazolódott, amit gondolt: a legtöbb korabeli név idegen számunkra. Inkább a korábbi, klasszikus művek, amik valóban érdekesek lehetnek, ahol már kialakult, mi a maradandó és mi a múló divat.
            Ezt a könyvet én párhuzamosan olvastam regényekkel, ennek jó oldala, hogy kikapcsol, ha nehéz a regény, rossz oldala, hogy ezáltal mindkettővel nagyon lassan halad az ember. A világirodalom történetét jórészt zenehallgatás mellett olvastam, ezt nem sok más könyvvel lehet megcsinálni.
            Engem személy szerint érdekel az irodalom, hát ez a könyv duplán tetszett. Arról, hogy annak, akinek nem tartozik az érdeklődési körébe az ilyesmi, mennyire jönne be, arról éppen ezért nem tudok véleményt mondani, mindenesetre ajánlom olvasgatásra, bármi is legyen a helyzet. Az irodalom a kultúra egyik fontos része, az iskolában elkerülhetetlenül találkozik vele mindenki. Itt az alkalom, hogy kicsit más módon is belemerüljön az ember.
            Nem egy egyszerhasználatos könyv ez, bármikor elő lehet venni, megkeresni benne valamit/valakit, vagy csak nézelődni. Tényleg hatalmas mű minden szempontból, sok elismerés érte Szerb Antalnak.

2012. május 7., hétfő

Don Quijote – újabb gondolatok, melyek az első kritikából kimaradtak


A regény(ek)ről a kritikát elolvashatod ITT

Don Quijote – ahogy Szerb Antal mondja – a regénytől függetlenül is él, aki nem olvasta, annak is egy szinte valóságos szereplő. A jó regény, a jó kitalált történet – ezt meg nem tudom, ki mondta, de szeretem ezt a mondást – igazabb, mintha valóban megtörtént volna.
            Az első és a második könyv között Sancho stílusán kívül még egy különbség van. Az első könyvben Don Quijote mindenáron kiáll a saját igaza, a saját valósága mellett, ha az egész Világ is áll ellent neki. A második könyvben az egész Világ alkalmazkodik Don Quijotéhez: az álom, az őrültség mind a valóság része lesz, mert az emberek, akik olvasták az első részt, részt akarnak venni Don Quijote világában, mondván, hogy kicsit szórakoznak a lovagon, mégis, ez a játék, hogy a valóságot – pl. a herceg és a hercegné – egy lovagregénnyé változtatják, ez valószínűleg nem kis örömére szolgál a játékos kedvű embereknek. A bolondériát Sancho kezdi, mikor úgy tesz, mintha az a ronda parasztlány az úton maga a gyönyörű Dulcinea del Tobosó, és elhiteti a kételkedő Don Quijotével, hogy csak a lovag látja ronda parasztlánynak. Innentől már szinte lehetetlen megállítani a dolgot, és Sancho is megkapja a magáét, mert ezt a sületlenséget kitalálta (többet nem mondok).
A barlangos-látomásos história idegesítő, de csak azért, mert azt írják, hogy csupán Cide Hamete találta ki, mégis szerves része a regénynek. Hát persze, az egészet Cervantes találta ki, de olyan rossz, mikor megtörik a varázs. Más helyütt is megtöri olyan közbeszólásokkal, hogy „kitalált történet”. Don Quijoténél már tényleg nem tudhatja az ember, hogy csakugyan hazugság, álom-e, amit olvas. Mert Don Quijote él, jobban, mintha valóban megszületett volna.
Még valami. Szerb Antal A világirodalom történetében egy idézi Unamuno spanyol írót, aki egy tanulmányában többek között ezt írta: „Merem állítani, hogy Don Quijote most már minden olvasójáé és minden olvasója úgyszólván misztikus értelmet tulajdoníthat neki, mint a Szentírásnak.” Ez a nyilvánvaló túlzás érzékelteti, hogy sokáig mekkora hatást tett a lovag burleszk története az olvasókra (mely természetesen sokkal többet ad holmi humoros sztorinál). :-)