2012. április 28., szombat

Egyperces-elemzés II.: Az öregember és az autó


Ha van olyan műfaj, amit érdemes elemezgetni, akkor az az egyperces.” – írtam az előző egyperces-elemzésben. Most kiegészíteném azzal, hogy nem csak érdemes elemezgetni, hanem szinte kötelező.
           
Hogy igazán értelme legyen az elemzés olvasásának, ajánlott előtte magát az – egyébként igen rövid – írást elolvasni.


            Az egyperces három szakaszra, három történetre bontható. Ezek mintegy változatai ugyanannak az esetnek, kettő nem igaz és egy igaz. Na, mármost az, hogy valami igaz vagy sem, az filozófiai kérdés. Maradjunk hát annál, hogy az egyperces elmond két esetet, ami nem történt meg, és egyet, ami szinte biztos, hogy megtörtént, hát úgy is tekintünk most rá, mint dokumentált igazságra.
            A bevezető szerint „nemcsak az igaz történetekre érdemes figyelni; az is érdekes, hogyan mesélnek el egy nem igaz eseményt”. Valahol olvastam egy idézetet: „Az igazán jó kitalált történet igazabb, mintha valóban megtörtént volna”. Hogy ki mondta és pontosan milyen formában, arra már nem emlékszem. De ez lehetne a szépirodalom lényegének megfogalmazása.
            A középső történetre épül az első és a harmadik. Az első azon az alapon, hogy „Aki elmesélte, öt évvel ezelőtt így mesélte volna el”. Tehát egy el nem mesélt anekdota. Csakhogy azt észrevehetjük, hogy nincsen csattanója, csak a becsapott ajtó csattan egyet az öregember orra előtt. Ez az öregember az elején fel akar kéredzkedni az automobilra. A sofőr azt mondja, nincs hely. Mégis, miért mesélte volna el ezt a történetet valaki? A válasz abban a szóban keresendő, ami öt mondatból három végén szerepel: „elvtársam”. Ezt a három mondatot a sofőr intézi a toprongyos öreghez. Ez a szó, mely a kommunista időszak jellegzetes megszólítása, azt a nézetet tükrözi, hogy bárkinek is szól, az azonos elvet vall, mint mi. Ilyen szempontból máris közelebb kerülne a megszólított, jobb „haver” lenne, mint egy nem elvtárs, hisz a közös téma már megvan – feltéve, hogy valóban ez van mögötte. Olyasmi, mintha a sofőr kis túlzással „drága barátomnak” nevezné az öreget. De mit ér ez? Az öregnek bizonyára – talán éppen öreg voltából következve – szüksége van segítségre. Ehelyett csak pár kedves szót szólnak hozzá, majd becsapják az ajtót és elrobognak. Mik azok a közös elvek? Csupa üres szó. Nem csoda, hogy hazugságnak tetszik a teli autó is. A szavak és a tettek közti kontraszt, az elvtársazás groteszksége lehetett volna az ok, amiért valaki elmeséli ezt az esetet.
            A középső egy tréfás anekdota, a vízparton mesélve. Már-már vicc. Csattanó is van: az öreg nem elégszik meg az önkéntes segítségnyújtással, még a „luxust” is igényli. A csattanón látszik, hogy nem igaz az eset. De „nemcsak az igaz történetekre érdemes figyelni”.
            Az utolsó, szünettel elválasztva a másik kettőtől, „igaz, de nem szép”.
            Semmi sem történik benne, mégis meghökkent. A másik kettő után meglepően hat ez a tömör és igaz eset, ami nem is történet. Igaz, de nem szép. A szép is valami filozófiai fogalom. Azonban az előző kettő eset sem volt éppenséggel túl szép. Az első igazabb, mintha megtörtént volna, de csúnya; a második vicces, de szépnek nem mondható; ez a harmadik meg igaz, de mit sem ér. Semmit sem ad az olvasónak. Talán csak eszébe juttatja az embernek, hogy másként is történhetett volna. Talán szép történet vált volna belőle. De senkinek sem jutott eszébe, hogy másként is lehetne. Ezért nem szép.
            Groteszkségét adja az elsőnek az elvtársazás, másodiknak a csattanó, a harmadiknak pedig a lezárás: „Ez a történet viszont igaz, de nem szép.”
            A címet én kissé laposnak, semmitmondónak érzem. A magyarázatot mindjárt megtaláljuk, ha beleolvasunk más egypercesek címeibe. Azonban Örkény azt írta a Használati utasításban: „Ez persze nem azt jelenti, hogy elég csupán a föliratokat olvasgatni. Előbb a cím, aztán a szöveg: ez az egyetlen helyes használati mód.”
            A történetek maguk a történetmesélésről mondanak valamit; arról, hogy mikor és hogyan érdemes történetet mesélni, és hogyan mesélnek, illetve hogyan mesélnének, és hogyan nem mesélnének történetet. Azonban a kérdés természetesen koránt sincsen lezárva: az, hogy mire vevő a hallgatóság/olvasóközönség/nézőközönség, nagyban befolyásolja a történetmesélést. A forma és eszköz változik, a lényeg azonban ugyanaz marad: az igaz és a szép keresése.
            Stílus: 8/10
            Tartalom: 8/10
            Végeredményben: 8/10

Tetszett a cikk? Értékeld!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése