2012. március 3., szombat

Ez van – a Sorstalanság c. könyv kritikája


Már régóta kíváncsi voltam erre a könyvre, sok különböző okból, melyeket nem kívánok részletezni. A lényeg, hogy beszereztem az antikváriumban, s már mialatt Az arany embert olvastam (lásd: 1. kritika, 2. kritika) itt állt. Mikor először megláttam, az volt az első gondolatom: „Ez ilyen vékony?”. Az első mondta máris meggyőzött, hogy ez egy jó könyv: „Ma nem mentem iskolába.” :-)
            Furcsa volt először is a regény tárgyilagos részletessége. Köves Gyuri egy pesti zsidó srác, tizenöt éves a történet kezdetekor. Rokonai unalmas társaságában egyetlen szórakozása, hogy részletesen megfigyeli őket. Szinte minden szereplőt részletesen leír, ez még kissé vicces is. De alapjában véve nagyon realista.
            Az elbeszélésben a legfurcsább a nézőpont: a visszaemlékezés elbeszélője eggyé válik a fiúval, s így az ő mindenkori lelkiállapota szerint beszél.
            A könyvben nincsenek igazi párbeszédek. Gyuri idézi, amit mondanak, sűrű idézőjelezés közepette.
            Ami még meglepő, az az érzelmek minimumra való csökkentése. Eleinte mást nem is tudunk meg, mint hogy szerinte valami „kínos” vagy „unalmas” volt. Ez egyébként szinte a regény egészében jellemző, csak néhol van mélyebb érzelem. De ott tényleg hatásos.
            És ott van a „természetesen”, a „magától értetődő módon”. Mert itt minden logikus és természetes, ez magától értetődő, ha koncentrációs táborról van szó.
            Először az apját hívják be munkaszolgálatra (ezért nem megy aznap iskolába). Neki hamarosan gyárban kell dolgozni. Aztán egy nap leszállítják a csepeli buszról a többi zsidó fiúval (Rozival, a „Selyemfiú”-val, a dohányzó fiúval, meg a többivel), és beviszik a vámházba. Onnan aztán továbbmennek, és sok más zsidóval együtt elviszik őket a téglagyárba, majd Auschwitzba. A megérkezés, a napirend minden jelenetét megismerhetjük, természetesen. Azt is, hogy hogyan éltek ott a rabok, ahol látni a füstölgő, magas kéményeket, melyek alatt azokat égetik, akiket érkezéskor az alkalmatlanok közé soroltak. Innen aztán tovább szállítják őket egy másik táborba, Buchenwaldba.
            Még ezután is további helyekre, Zeitzba, aztán ronda fekélye miatt egy kórházba. Igazából nem a nagyvonalú történet, hanem a részletek, amik fontosak.
            Az utolsó fejezetben, mintegy kommentárképpen a történtekhez, Gyuri beszél másoknak arról, hogy ő, személyesen hogyan élte meg a koncentrációs tábort. A címre is kapunk valamiféle magyarázatot.
            Ez egy kicsi, de tömör könyv. Elmondja, hogy ez van. Nem a „borzalmakat” mutatja be, nem rág semmit a szájadba, csak a tényeket, és hogy erről ki mit mond. Ha kérdezik, akkor elmondja. Ez van.
            Hogyan is értékeljem? Önmagában teljes, kerek alkotás, nem hiányzik belőle semmi. Egy pont. A mondat végére/elejére. Lezár valamit, hogy megnyisson egy másikat. De mindenképpen lényeges.

9/10

A Nobel-díjról: Hogy miért kapott Nobel-díjat, arról sokan mondanak sokfélét. Wikipédián is rajta van, meg lehet nézni. Ez a könyv mindenesetre megér egy jelzést, hogy van. És azt mondom, hogy még az sem katasztrófa, ha valahol kötelező olvasmány. Ha nálunk az lesz, szívesen elolvasom majd még egyszer. Díj ide, Nobel oda, ez egy jó könyv, és nem amiatt, hogy mit mondanak róla, hanem amiatt, hogy mit mond. Annak, aki kérdezi.


Ezt is nézd meg: idézet a könyvből
Orosz arisztokrata haverjaim, meg a történelemfilozófia - a Háború és béke kritikája

1 megjegyzés:

  1. Szeretnék ezzel a cikkel hozzájárulni a Kertész-mítoszhoz:
    http://tombobb.blog.hu/2015/02/15/a_sors_sorstalansaga

    VálaszTörlés