2012. december 8., szombat

Lassan haladok - közlemény

A blogra egy jóideje nem került fel új bejegyzés. Ennek okai többek között az, hogy sok dolgom van (főleg tanulnivaló), és vannak napok, mikor egyáltalán nem jut idő olvasásra; illetőleg hogy most angolul próbálok olvasni, ami sokkalta lassabb, mint magyarul, lévén, hogy előtte még nem olvastam angolul huzamosabb ideig.
Addig is itt vannak a régebbi bejegyzések, meg hamarosan itt a téli szünet.

2012. november 3., szombat

Hogyan őrjítenek a szavak? – kritika George Orwell: 1984 című regényéről

Úgy voltam vele, hogy az 1984 híres könyv, sokak által kedvelt könyv, klasszikus könyv meg minden hasonló erénnyel megáldott regény, szóval minden okom megvan rá, hogy elolvassam.
A cím alól kikandikál az 1948/'49-es évszám...
            Sorba veszem a benyomásaimat, és így mutatom be, milyen kép alakult ki bennem ennek a könyvnek az olvasatán.
            Ez abszurd. A könyvben szereplő dolgok, események abszurdak. Nem tudom, Orwell vajon így is szánta őket, mindenesetre ilyenre sikeredtek. Szóval ez egy abszurd disztópia.
            Lehetetlennek tartom például, hogy valaki olyat akarjon megetetni az emberekkel, mint az „újbeszél”, egy olyan nyelv, amelynek beszélője képtelen kifejteni pártellenes véleményt.
            Amit még abszurdabbnak tartok, az az, hogy az emberiség olyanná alakítható, mint ahogy az a regényben le van írva. Főként kevesebb mint negyven év alatt. Ha ez mégis lehetséges lenne, az bizony igen siralmas képet festene az emberiségről. Én még akkor sem hinném el, hogy ez végleges.
            Orwell ebben a könyvben saját(os) véleményének ad hangot. Feltételezem, hogy a regényben a Pártot, mint tökéletes, avagy abszolút elnyomó hatalmat akarta létrehozni, ami szerintem eléggé jól sikerült is. Vannak benne azonban dolgok, amiken kételkedve csóváltam a fejemet (legalábbis magamban), például a történelem kiszámíthatóságáról (valószínűleg a szerző úgy gondolta, az 1984-ben vázolt világ a legvalószínűbb, jó néhány jel utal erre, aztán mégsem vált be, cáfolva ezzel azt, hogy a történelem kiszámítható lenne), az osztályharc-elméletről (ez nekem kicsit túlhaladottnak tűnt), a szexualitásról (hogy egy elnyomó hatalomnak szándékában állna a szexualitást elfojtani) és a lázadásról (hogy értelmes dolog az elnyomás ellen kicsapongó szexuális élettel tiltakozni, vagy tudom is én, mit csinálni) vallott nézetein.
            Nekem a főhős nem túl szimpatikus. Nem rosszindulatú, hanem inkább olyan idegesítően szerencsétlen. Kicsit úgy is éreztem, hogy nem igazán árnyalt karakter. Persze lehet, hogy szándékos az ilyesféle jellemábrázolás, meg hogy a regény világa miatt ilyen, de attól még ez volt a benyomásom.
            Lassan indul, a közepe unalmas, a vége már igazán érdekes Az elején még nem lehet tudni, fog-e történni itt valami, az ember csak reménykedik, hogy több lesz ez a könyv, mint egy történet nélküli elbeszélés, amiben sok a szex (nem részletezi, de akkor is van benne). A közepén van egy szörnyű unalmas szakasz, amolyan Háború és béke stílusú közbeszúrás, aztán hirtelen fordulatot vesz a történet, és végig lehet izgulni, hogy mi lesz a vége, ami szerintem nem igazán előre látható.
            Ez szatíra. Nem az elnyomásnak meg különböző politikai eszméknek a szatírája: Orwell alaposan odamondogat az emberiségnek, hogy milyen a fajtája, az egész emberiséget gúnyolja ki vele. Azt kell mondjam, talán Swift is jobban hisz abban, hogy az emberiség jobb is lehet, mint amennyire Orwell hisz benne. Utóbbi nem valószínű, hogy megjátszaná magát. Ha javító is volt a szándéka, nem jön át.
            A második fele olyan, mint egy rémálom. A közepe után jön ez. Itt egy őrült bebizonyítja egy normálisnak, hogy az őrület az igaz, és nem lehet megcáfolni, amit mond. Néhány szó is képes őrjíteni, pusztítani. Ha valaki elfogadja, hogy működik a duplagondol és hogy a valóság csak az emberi elmén belül létezik, az ellen semmi sem használ már neki.
             Nehéz az igazságot választani a közösség ellenében. Ha az ember hisz valamiben, amit rajta kívül senki sem hisz, úgy gondolja, nála van az igazság, de más senki sem vallja ugyanazt, mint ő: meddig tudja megtartani a hitét? Mi a fontosabb: az igazság vagy a közösség? Az emberek általában az utóbbit választják, inkább mennek a tömeggel, mint hogy kiálljanak a saját véleményük mellett. Egy darabig talán állják, de aztán elbizonytalanodnak: nem lehet, hogy nem nekem van igazam, hanem mindenki másnak? Inkább válassza az ember a hazugságot, hogy a többiek közé tartozónak érezhesse magát, vagy maradjon kívülálló az igazság kedvéért? Mindenki maga dönti ezt el.
           
Ilyesféle benyomásaim voltak a regénnyel kapcsolatban. Egész jó könyv. Igen, érdekes, mondanivalója is van, és bár tele van támadható gondolatokkal, azért mégiscsak lehet klasszikusnak nevezni. Nekem nem tetszett túlzottan, de a vége az olyan jó volt, hogy elfeledteti az addigi idegesítő és unalmas részeket. Az igazság-közösség ellentét megjelenítése külön plusz.

8+/10

2012. október 8., hétfő

Biztonságban vagy szabadon – Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére c. regényének kritikája

Ha ez a kép McMurphyt ábrázolja, akkor a
regényhez nem túl hű...
Egyszer Észak-Koreáról beszélgettünk egy iskolai órán. Arról is esett szó, hogy miért nem lázadnak az ottaniak. A tanár magyarázta: „Nem kell felnőni. Reggel az anyukája kelti az embert, napközben az óvónénik megmondják, mikor, mit és hogyan csináljon, mit gondoljon, este pedig az anyuka puszit ad, „Aludj jól!” – mondja, és lekapcsolja a villanyt. Van, aki megelégszik ezzel.” Nem pontosan így mondta, de ez volt a lényeg.
            A gyerek hisztizik, végső soron azonban nem szegül szembe a szüleivel. Biztonságban van, szinte gondolkodnia sem kell, mert mindent megkap, mindent megmondanak neki. Az emberiség nagy része boldog lenne, ha nem kéne soha igazán felnőtté válnia, nem kéne eljutni odáig, hogy önállóan döntsön. Őszintén: mi ezzel a baj? Hát nem hangzik pompásan?
            A Száll a kakukk fészkére című regényben is így élnek a szereplők. A Főnéni zökkenőmentesen működő gépezetet hozott létre a személyzetből és a betegekből. Egy elmegyógyintézetben járunk.

2012. szeptember 19., szerda

Nyomasztó álom – a Fahrenheit 451 című kisregény rövid kritikája


Ray Bradbury régi, furcsa elképzelése egy lehetséges jövőről.
A tűzoltók, akiket immáron tűzőröknek hívnak, dologtalanok lennének, mert már minden ház tűzálló – hanem a lélek- és elmepusztító diktatúrában, ahol a primitív tévéműsorok rabszolgái az emberek (jó, persze, lehet ezt árnyaltabban is megfogalmazni), az a dolguk, hogy megkeressék és elpusztítsák a könyveket. Guy Montag, a történet főszereplője is egy ilyen tűzőr, de néhány véletlen folytán eljut odáig, hogy felteszi a kérdést a Miértekre, dönt, és meggondolatlan cselekedetei miatt üldözőbe veszik, hogy megöljék…
            Mostanában Bradbury halála miatt nagyobb figyelmet kaptak a művei, én is nekiálltam hát egynek, minthogy erről hallottam legtöbbet, legjobbat.
            A régi sci-fikkel – ha jók, és még valaki olvassa/nézi őket – azt a játékot szokták űzni, hogy mi valósult meg belőlük. Hát itt is lehet ezzel játszani. De nekem leginkább az a depressziós hangulat az, ami a legjellemzőbbnek tűnik – és ez a „feloldással” sem oldódik igazán fel.
            Elvileg sok mindenről szól, de mindezt nagyon álomszerűen teszi. Az egész olyan, mint egy furcsa, közepesen nyomasztó álom, amiből aztán felébred az ember.
            Nekem nem volt egy nagy élmény. Érdekes, nem is rossz, de nem is egy nagy hűde.
            Egy kis szőrszálhasogatás: Beatty, a tűzőrök vezetője kapásból annyi idézetet levág angol- és egyéb klasszikusokból, hogy Borges kismiska mellette. Miközben azt vallja és hirdeti, hogy a könyvek rosszak, minimum egy kisebb könyvtárat ismer és fejből fúj mindenféle részeket belőlük – ez nem gáz kicsit?
            Van, akit jobban megfog, aki jobban szereti ezt a kisregényt. Hát nekem nem jött be igazán. Volt, mikor azt mondtam: ha ezt én írnám, már abbahagytam volna.
            Szóval: akit érdekel, elolvashatja, de nem egy nagy durranás.

8-/10

Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

Miben hisz, aki nem hisz? – idézetek


Ez a bejegyzés kiegészíti a könyvről feltett kritikát, ami nélkül nem is igazán érthető talán. Ha még nem olvastad a Carlo Maria Martini és Umberto Eco nevével fémjelezett kötetről írt kritikát, kattints IDE, és pótold be a mulasztást! :-)

Carlo Maria Martini: Az emberi élet Isten életéből táplálkozik című leveléből (éppen arról, hogy lehet-e éles határvonalat húzni)
„A határvidék mindig veszélyes terület. Emlékszem, mikor fiatal fiúként olykor el-elbóklásztam Valle d’Aosta hegyi határvidékein, mindig azon kaptam magam, hogy találgatom, hol húzódik a valóságban a két ország határának vonala. Sehogy sem tudtam elképzelni, emberileg hogyan lehetséges meghatározni a pontos helyét. Pedig a szóban forgó két ország nagyon is létezett, és nagyon is kétféle volt.”

2012. szeptember 6., csütörtök

A veronai hülye szerelmesek – a Rómeó és Júlia kritikája


Talán kicsit erősre sikeredett a cím, de hát ugyebár a figyelemfelkeltés, az elengedhetetlen a népszerűség érdekében. De nem is erről van szó.
            Rómeó és Júlia a világirodalom legei közt a leg-ilyen-olyanabb szerelmesek megtisztelőbb címét bizonyosan elnyerné, ha lenne ilyen, mert ők az a szerelmespár, aki a leghíresebb, legjobb, leg… feldolgozottabb, meg ilyenek. És kötelező olvasmány.
            A bevezetőben azt állítják, hogy kétórás darab. Én láttam már régebben a mucical-feldolgozást, aki látta – elfelejtheti. Nagyon más, és ezzel le is tudtuk a különbségek taglalását. Egyéb feldolgozásokat most nem fogok érinteni, lévén, hogy se nem láttam őket, se nem tervezem a megnézésüket.
            Ez egy dráma, magyarul arra való, hogy feldolgozzák. Most viszont az „eredetiről”, pontosabban annak Mészöly Miklós-féle fordításáról lesz szó.
            Hát először is a nyelvezetről. Régiesnek nem túl régies, bár a „virtus” szó gyakori előfordulása engem például zavart. Versszerű, de inkább csak szerű, mint vers. Annyi, hogy van, aki beszél, és van, aki szaval benne beszéd helyett. A beszéden belül pedig jelentős részt foglalnak el a szóviccek, amik, meg kell vallanom, szörnyű idegesítőek. Nem tudom, hogy eredeti nyelven az eredeti célközönség hogyan fogadta, mindenesetre ez ma inkább szófosás, mint humor.
            Aztán a szereplőkről. Nem kell jellemekre várni, ez nem regény. Itt a szereplőket úgy lehet megítélni, mint: „idegesítő”, „elviselhető”, „jó”.
            A történetről. A történetet röviden össze lehet foglalni: két szerelmes két ellenséges családból nem szeretheti nyilvánosan egymást, előbb titokban összeházasodnak, majd szerencsétlen véletlenek folytán eljutnak odáig, hogy bekattannak és végeznek magukkal. Az idegállapotuk egyébként is eléggé labilis, ahogy a legtöbb szereplőé is, akik csak a hecc kedvéért meggyilkolnák a másikat; Rómeóék meg a legkisebb bánat miatt mindjárt öngyilkosságba „menekülnének”, csoda, hogy eddig húzták. Hogy beleférjen a bevezetőben ígért két órában, egy nap szerelem után azonnal házasság jön, ami enyhén szólva nevetséges. Tragédiájuk nem annyira a sors, mint inkább saját és mások hülyeségének tragédiája. De ezért érdekes: hülye helyzetben hülye szereplők, hát persze, hogy nem leszünk híján haláleseteknek. Legjobban még Lőrinc baráttal lehet szimpatizálni, és leginkább az ő helyzetébe lehet beleélni magunkat: mit lehetne csinálni egy ilyen bolond világban?
            A pozitívumok. Ez egy olyan színdarab, aminek a fő célja a szórakoztatás, amit meg is valósít, de emellett kérdéseket is vet fel (főként a szereplők elmeállapotával kapcsolatban, höhö…).
            Negatívumok. Idegesítő szójátékok. Idegesítő karakterek. A haláleseteknél néha olyan finoman fogalmazzák meg bánatukat, mintha megjátszanák magukat (mit várjon az ember a színészéktől, ha nem élethűséget?). Rossz példát mutatnak a szereplők (ha nem is példának lettek szánva).
            A kötelező olvasmányságról. Van rosszabb is. Mindenesetre ez olyan rövid, hogy a rövidített verzió is hosszabb nála. :-) Egyébként meg nem tragédia, ha valaki nem ismeri.
            Összegzés. Egy felejthető színdarab.
7/10

Még egy jópofa részlet azért; képzeljük el, hogy ezt magukból kikelve ordítozzák egymásnak:

JÚLIA
(…)
Jó éjt, jó éjt, oly édes álmokat,
Amily álom ma engem látogat!
ROMEO
Hát üres kézzel küldenél haza?
JÚLIA
Mit kívánsz tőlem első éjszaka?
ROMEO
Szerelmi esküt eskümért cserébe.
Második felvonás, 2. szín

2012. szeptember 5., szerda

Jorge Luis Borges és a novellák milyenségéről alkotott véleményem (kevés kritikával)


Kezdem mindjárt egy idézettel Borges-tól (az „A könyv” című írásából):
„A könyvről sok író írt rendkívül szellemesen. Hadd hivatkozzam ezek közül néhányra. Először Montaigne-re, aki külön esszét írt a könyvről. Ebben van egy megszívlelendő mondat: „Semmit sem teszek kedvem ellenére.” Montaigne azt mondja, hogy a kötelező olvasmány fogalma hamis fogalom. Azt mondja, ha egy nehéz részt talál egy könyvben, akkor azon átugrik, mert az olvasásban a gyönyörködés egyik formáját látja.
            (…) Én azt mondom, hogy az irodalom is a gyönyörködtetés egyik formája. Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult. Ezért azt mondom, hogy Joyce például alapjában véve megbukott, mert művét lehetetlen erőfeszítés nélkül olvasni.”
            Ez tehát Borges véleménye az irodalomról. Személy szerint én inkább egyetértek a később idézett Emersonnal, aki „azt mondja, hogy a könyvtár egy varázsszoba, ahol az emberiség legjobb szellemei várakoznak, de ahhoz, hogy megszólalhassanak, a mi szavunkra van szükség. Azt mondja, hogy a legjobb emberek társaságában tölthetnénk az időnket, akik a kezdetektől fogva léteznek, mi azonban nem kerestük őket, inkább kommentárokat és kritikákat olvasunk, nem azt, amit ők maguk írtak.” Bár azt nem tudom, miféle eszmét takarhat a „kezdetektől fogva léteztek”, de az igaz, hogy néha szívesebben hallgatja az ember a holtakat, mint az élőket.
Borges, természetes élőhelyén.
Ha jól megfigyeljük (itt nem látszik), észrevehetjük a polcon a Lord of the Rings köteteit.
            Az idézett rész és azután Borges véleménye is a kritika kritikájának tűnhet, de szerintem ez nem azt jelenti, hogy jobb, ha bezárom a boltot blogot, csak azt, hogy a kritika útmutatás és véleménynyilvánítás, nem pedig az eredeti mű pótléka. Még inkább szól ez a zanzák ellen, amelyek ellen én ITT emeltem szót; édesanyám úgy fogalmazta ezt meg, hogy „nem mindegy, hogy veled beszélgetek egy órát, vagy olvasok rólad egy leírást”.
            Borges írásait, amik az olvasott kötetben voltak elbeszélések, novellák, előadások és esszék, úgy olvastam, ahogy Borges szeret olvasni; nagy szó, hogy csak kettő-három volt, amit nem olvastam végig. Három másik nem tetszett. A többi pedig részben jó, részben nagyon jó volt. Bár meg kell mondanom, hogy – talán fiatal korom miatt – nem sokat értettem belőlük, mégis tetszettek (úgy voltam vele, mint az Iskola a határonnal). A csattanós novellák nagyon tetszettek, és furdal a kíváncsiság, hogy most ez l’art pour l’art, vagy van valami értelmük. Mindenesetre azt nem sikerült kiolvasnom az írások összességéből, hogy Borges milyen eszméket vall, ha vall egyáltalán valamit (eléggé úgy tűnik nekem, hogy nem akar már kész eszmét magáénak mondani, inkább valami egyedit szeretne).
            Mitől/mikor jó egy novella? Szerintem akkor, ha az ember olvasás után (talán nem rögtön) úgy érzi: no igen, ezt érdemes volt elolvasni. Ha rossz, akkor úgy érzi az ember, hogy ez idő- és energiapazarlás volt. De lehet, hogy nem is a feltett kérdésre válaszolok, hanem arra, hogy „milyen hatást tesz az emberre az a novella, amit jónak, illetve rossznak könyvel el?”. Ha így van – márpedig szerintem így van -, akkor meg kell mondanom: hogy mitől jó vagy rossz egy novella, azt nem tudom. Borges írásai közt van jó is, rossz is. Örkény egypercesei egy-két kivételtől eltekintve mind jók. Kosztolányitól még nem olvastam igazán jót, Csáthtól úgyszintén (igazat megvallva keveset is olvastam tőlük, éppen emiatt). Tehát: az ember meg tudja mondani, hogy mi tetszett, mennyire tetszett, de hogy miért, azt sokszor csak körülírni tudja. Jól van megírva és kész. Regénynél kicsit könnyebb a helyzet. A műfajok, bármit is mondjanak, a gyakorlatban léteznek.
            Visszatérve Borges-ra: én az Európa diákkönyvtár által kiadott Bábeli könyvtár című kötet egészére 8+/10-et adok. Ha olyan idők jönnek, majd még (újra)olvasok tőle, és érettebb fejjel gondolom végig a dolgokat. De ez az olvasás sem volt kár. Többször megtapasztalhattam, hogy „az olvasás a boldogság egyik formája”.

Még valami a végére: jópofa, hogy hiába halt meg egy író bármilyen régen, az írásairól, mondásairól, eszméiről, véleményéről, gondolatairól lehet jelen időben beszélni, hiszen azok nem múltak el, hanem ma is vannak, és ma is meghallgathatjuk őket (lám, az olvasásról meg úgy beszélünk, mintha élőszó lenne).

Ezeket is nézd meg:
A Háború és béke kritikája – bizony, ha itt csak a gyönyört nézem, 100-150 oldalt biztos kihagytam volna, részletek a kritikában.

2012. augusztus 27., hétfő

A székely gyerek, a kecske, a kutya meg a macska, meg két tyúk, meg... – az Ábel a rengetegben c. regény kritikája

Az állatok meg a felszerelés oké, de hogy
Ábel meg az apja hogyan van rajzolva...!

SZEMÉLYES VÉLEMÉNY, KRITIKA:
Második alkalommal olvastam ezt a könyvet, és mit kell mondjak, előző alkalommal jobban tetszett. Talán harmadikos lehettem. Annyira tetszett, hogy bár anyukám erősen ellenjavallotta, én elolvastam a második és harmadik könyvet is (Ábel az országban, Ábel Amerikában). A folytatásokban sajnos csalódnom kellett, mintha nem is ugyanaz az Ábel lett volna, akit az első könyvben megismertem. Ez a rengetegbéli Ábel olyan volt, mintha kicsit én is volnák, meg kicsit egy nagyon jó barátom is. Most, hogy immáron kötelező olvasmányként került elém, bár ez sosem szegi kedvemet (kiv. Az arany ember, szelídebb kritika ITT, keményebb kritika ITT olvasható), emellett úgy álltam neki, hogy most hej, de nagy jóságot fogok olvasni, csalódtam, bár nem úgy, mint előzőleg, de csalódtam. Másként olvastam már, most nem Ábel volt másmilyen, hanem én változtam. Így nem volt olyan szimpatikus. Nagyvonalakban ismertem a kalandokat, de a szófordulatokon legalább akkorákat tudtam nevetni – ha nem nagyobbakat – mint első alkalommal. Már jobban feltűntek Ábel cselekedeteinek visszásságai, így az, hogy megrövidíti a munkaadóit a saját zsebére (könyvek, 12 fennmaradó öl, „viharok”), már nem volt annyira mellékes. De legalább megbánja. Nem tökéletes, de éppen ezért jól kitalált szereplő. Lehet vele azonosulni, bár példakép azért ne legyen (lopás, piálás is van mondjuk a dolgai közt).

2012. augusztus 25., szombat

Miben hisz, aki nem hisz? - könyvkritika


Carlo Maria Umberto és Martini Eco kötete.
Miben hisz, aki nem hisz? Egy, pontosabban két levélből származik az idézet, ami a kötet címét adja.
            A kötet tartalma: 3 levél Eco-tól Martini bíborosnak, 3 válaszlevél Martinitól Eco-nak, 1 levél Martinitól Eco-nak és egy válaszlevél Eco-tól Martininak; aztán 6 kommentárlevél olasz ateistáktól (bizonyára ott híresek), végül egy lezáró válaszlevél Martinitól.
            Először bemutatom és kritizálom őket egyenként, majd a kötet egészéről mondok véleményt.
            A leveleknek címet adtak. Ezeket írom most le a szerzők vezetéknevével, felcímkézve a leveleket.

2012. augusztus 20., hétfő

Könyv/film: Tóbiás, a tejesember vs. Hegedűs a háztetőn (2 kritika egyben)


Érdekes stílus. Az a két kismadár ott...
Egyébként az illusztrációk is ilyenek.
1. kritika, amely a film megnézése előtt íródott:
Olyan ez a könyv – reb Sólem Áléchem könyve (ejha, a nevét figyeljétek!) -, hogy mindenestől a főszereplőjére vall, hogy is lehetne másként, hiszen végig ő az elbeszélő, ahogyan meg-meglátogatja, vagy éppen megállítja Sólem Áléchemet, hogy elmondjon egy-egy történetet az életéből, természetesen úgy, hogy bőven megtűzdeli szócsépléssel, oda nem illő és fiktív Tóra-, Talmud-, Rási-, „atyák bölcs mondásai-” és Midrás-idézetekkel, szólásmondásokkal, imádság-töredékekkel és rengeteg visszatérő fohásszal, hogy a végére, ha minden jól megy – nagyban köszönhetően a könyv végén található magyarázatoknak, amik segítenek a mindenféle zsidó dolgok megértésében -, az olvasó alaposan kikupálódik a zsidó hagyományokból, legalábbis annyit megtudhat, hogy (részben) milyen különféle ünnepeik vannak, és hogy Tóbiás honnan NEM szedte az idézeteit. Komolyan, kész zsidó Sancho Panza ő, csak éppen senkinek se a fegyverhordozója. Ő csak egy zsidó kisember, aki legnagyobb idejében azzal van elfoglalva, hogy tejtermékeket adjon el a Jehupec-i (Kijevi) gazdag uraságoknak, hadd zabáljanak, illetve nagy dolgokon elmélkedik (mi végre vagyunk a világon, milyen a túlvilág, miért van gazdag és szegény), a lovacskájával társalog, és kesereg azon, hogy milyen bosszúságokat okoznak neki a lányai szerelmi ügyei. Mert a könyv nagy részét ezek a történetek töltik ki. Az egyik egy szegény szabóhoz megy, a másik egy kommunistához… És közben Tóbiás, a régivágású és egyszerű zsidó értetlenül nézi, ahogy körülötte lassan összeomlik az a világ, ahol egy zsidó még nyugodtan adogathatta el a tejtermékeit a gazdag uraságoknak a nyaralókban…
            Tóbiás a régi zsidó kisemberek karikatúrája. Csak a saját kis gondjaival-bajaival-lányaival van elfoglalva, de közben úgy tesz, mintha kívülről fújná az összes Írásokat, és olyan jámbor lenne, hogy ihaj. Ez a karikatúra nagy szeretettel van megrajzolva, hisz egy zsidó rajzolta, úgy, hogy közben halkan nevetgélt magában: „Igen, ilyen a mi népünk…”. Semmi rossz nincs ebben. És néha – ha éppen nem a fejét veri a falba, hogy micsoda szócséplés – az olvasó is hangosan felkacag, és látja: bizony, kár az ilyen derék zsidókért. Nem ártanak senkinek (nagy jelenet, amikor a parasztok összegyűlnek, hogy megverjék Tóbiást). A gettók felállítása előtt közvetlenül, a progomok kezdetéig követhetjük szemmel, hogyan vágyakozik Tóbiás sok mindenre, és hogyan kap a kevésnél is kevesebbet, és hogyan viseli ezt békében.
            És a könyv a kis, jelentéktelen (nagyon-)zsidóra vall mindenben: ez egy kis, jelentéktelen és (nagyon-)zsidó könyv. Érdekes, néhol vicces betekintés egy letűnt mikrovilágba, de nem több.

A könyv értékelése: 7/10

2. kritika a Hegedűs a háztetőn megnézése után
Más, de nem rosszabb. Sőt. A hangulat jobban átjön, s bár másnak a hangulata, de jobb. A drámai vonal – minthogy nem egy Sancho Panza meséli – erőteljesebb. A zenék nagyban hozzáadnak, emellett nem bugyuták, hanem odaillők. A zsidók többen vannak és jól tudnak beszélni. Valamire felhívta a figyelmemet a film: a könyvben hét lányról van szó, de csak négy szerepel – hol a másik három? A filmben öt, de azokat legalább mind látjuk.
Az átalakítások közül jól sikerült: az oroszok.
Rosszul sikerült: a halálesetek hiánya.
Furcsa, néhol jó, néhol rossz: a ló hiánya. Nagy a falu.
Jól átjött: a vicces párbeszéd Lejzer-Wolffal.
Hangsúlyosabbá lett: a szerelmek, meg úgy egyáltalán a szerelem, a házasságközvetítő (emellett a filmben nő, és a felirat az ének alatt „kerítőnek” nevezik, ami nem egy szerencsés húzás, még ha ki is jön a szótagszám…); a hagyomány és annak összeomlása; a pogromok.
Különdíj: az „If I Were A Rich Man”.


Meglepő, kicsit izé, de hangulattal vicces: az álomjelenet;  a házasságközvetítő furcsa ajánlata a vége felé (a könyvbéli megfelelője kevésbé abszurd).
Még izé: a gondolkodós részek, jók is, meg izék is (előtör belőlem a kifejezés-képtelenség).
Más: kevesebb az idézet és nem ismétlődik. Az Istennel való beszédek. A férj és feleség meglepő (ének)jelenete (ez jócskán megváltoztatja a viszonyukról alkotott elképzeléseket).
Kicsit hiányzik, de nem fért volna bele: a legkisebb lány házassága (áhh, pedig erősen meg lehetett volna csinálni).
Szájba rágott: a komcsi fiú, a Hagyomány.
Lassú és zavaróan más: a vége.
Egy apró megjegyzés: A KÖNYVBEN NINCS BENNE A HEGEDŰS A HÁZTATŐN (lehetetlen is lenne bizonyos értelemben).
Egy meglepetés: a rendező Jewison.
Meg még egy apró megjegyzés: A FILMNEK NEM FŐSZEREPLŐJE TÓBIÁS, A TEJESEMBER (más a neve és nem is „fő”).
            Az ének-zene: jó, kifejezetten jó, sőt.
            A képi megjelenítés: jó, sőt, sokkal jobb így, mintha csak egy nagyon másként látó fickó mesélné, minden képi világ nélkül (könyvben kevés a leírás, az is közel lényegtelen). Emellett a könyv szavai gyorsan felejthetők, de a film jobban megragad.
            Külön megemlítendő: az évszakok változása sem elhanyagolható.
            Ejnye: nincsen benne Jehupec, mintha Tóbiás (vagy ahogy hívják, kiment a fejemből) csak a faluban (?) vinné ki a tejterméket, emellett viszont van olyan, hogy a falun kívül, az országúton húzza a szekerét egy homályban maradó helyre.
            Személyes sirámaim: rosszalkodott a DVD és a lejátszó, jaj szegény fejem.
            Fiúk-lányok: úgy érzem, a film a fiúoldalról a lányoldalra billent, ami kifejezetten érdekes és egyáltalán nem baj, bár a nagyobb egyensúly nem ártana (több a papából), mindkét nem igényeinek megfelelhet.
            Idegesítőségek: a könyvben egyértelműen sokkal több.
            Viccességek: talán a könyvben több a nevetésre késztető, a filmben több a derűs hangulat.
            Zsidóságok: a könyvben több a zsidó beszéd, a filmben több a zsidó, mint régi életforma, és mint nép (persze mindkétszer alakított és változtatott, ezért csökkentett a mérték, egyik sem realista, de nem is ez a cél).
            Melyik a jobb? Kimondom bátran: a film a győztes. A könyv azoknak, akik igazán érdeklődnek, nem veszélyes, de nem is egy közönségsiker, a film annál inkább. A könyv nem rossz, de sajnos a jobb irodalomban középszer. A film a musical műfajában egyértelműen kiemelkedő alkotás, top 3-ba biztos belefér (aki viszont sok és énekközpontú éneket akar, annak ott A muzsika hangja).

A film értékelése: 8/10


Hogy tetszett a cikk? Értékeld!

2012. augusztus 18., szombat

Ottlik Géza: Iskola a határon – könyvkritika


 Sokat hallottam már erről a könyvről, hogy rejtett jelentések meg satöbbi. Most elolvastam. Több variáció lehetséges: a) nem vagyok fogékony a rejtett jelentésekre (akutyafáját, pedig szeretnék); b) nem vettem észre, mi rejtett, mi nem; c) nem is fontosak azok a rejtett jelentések (legalábbis nekem és még, mert hát vannak és fontosak, na). Én azonban azt mondom:
  •             - ez egy jó regény, mert
  •                         - érdekes a történet maga
  •                         - érdekesek a szereplők (külön elismerés: Czakó, Tóth Tibor, Merényi)
  •                         - okosan, hihetően van levezetve
  •                         - vicces is, emellett komoly témákról van benne szó
  •                         - bár volt, amit nem értettem, tetszett így is
  •             - valószínűleg nem utoljára olvastam, mert majd jobban megértem később
  •             - tojni bele, ha csak felszínesen olvastam, így is jó volt

Különösen szép ez a borító.
Az alaptörténet szerint (csak röviden, csonkítva mondom el) Bébé kap egy kéziratot, amit egy már halott barátjuk, Medve írt az iskoláséveikről. Bébé ezt feldolgozza, és végül inkább ő mesél, Medve kéziratából csak kevés részt hagy meg idézve. Inkább utal rá, illetve úgy meséli, ahogy ő látta, de Medve érzéseit és gondolatait is hozzáteszi, meg olyan dolgokat mesél, amiket csak a kéziratból tudhat. Elvileg ez összekapcsolódik azzal, hogy Bébétől megkérdezte Szeredy, hogy: „Összeköltöztem a Magdával.” (igen, ez egy kérdés), Bébé meg mondta, hogy meg kellene kérdezni a Gábort (mármint Medvét), és így kicsit erre is keresi a választ. Megint én lehetek az ügyetlen, mert azt nem vettem észre, hogy kapott-e rá (vagy nem is fontos?).
            A regény lényegében a kézirat segítségével összerakott visszaemlékezés (életrajzi regény inkább) arra az időre, amit a katonaiskolában töltöttek.
            Vélemények Néhol nem éreztem odaillőnek, hogy mi volt a kaja aznap. Valahogy nem éreztem lényegesnek, illetve reálisnak, hogy sokakárhány év múlva pont azt fogja megemlíteni, hogy mit ettek, mikor én pl. van, hogy este nem emlékszem az ebédre, ha meg igen, nem foglalkozom vele, hacsak nem valami extra dolog volt a kajával kapcsolatban. Máshol érthető, hisz pont az ételekért folytatott harcokat mondja el, meg az ételekkel kapcsolatos mindenféléket, csak pár helyütt volt fölösleges.
A végét kicsit hiányosnak vagy megszakadtnak éreztem, nem értettem, miért pont ott és olyan körülmények között szakad vége. Mintha nem is tudom, infarktust kapott volna az író. Persze, valahol abba kellett hagyni, de miért ott? Bár lehet, hogy csak elbírtam volna még pár fejezetet.
A trágárságok. Az iskolában rögtön egy sokkolóan durva káromkodással kezdik, aztán, mintha ez csak amolyan mutatóba lett volna, tartózkodóan a marha, barom, hülye, valag, kinyalni, nyasgem (sic!) szavakat használják, illetve aztán szépítéseket. Kicsit furcsa, de mindegy.
Itt az egész borító. Kattintásra meg lehet nézni nagyobb méretben!
Túl soknak éreztem az azon való problémázást, hogy az emberek nem értik meg egymást, nem tudják magukat kifejezni… Persze ez érthető, ha azt vesszük, hogy milyen körülmények között szeretnék kifejezni magukat a szereplők (emellett nincs kinek és hogyan). Ilyen extrém esetekben ez tényleg központi probléma lehet.
Felmerülő kérdések Sok. Olvasni, aztán hajrá.
Párhuzamok Pár párhuzam más regényekkel: Háború és béke. Ha teljesen eseménytelen az ember élete, akkor kénytelen maga kelteni feszültségeket, hogy ne bolonduljon meg. Egy idő után kiiktatódnak a nagy feszültségek. A Foucault-inga. Az elbeszélő kevésbé hangsúlyos, mint akié a kézirat. Történetrekonstruálás barát kézirata segítségével. A 22-es csapdája. Inkább túlélni, mint élni, annyi különbséggel, hogy itt tudni, mikor lesz vége (de az is igaz, hogy más időszámítás szerint telik az idő ott). Kevesebb az esemény, mint amilyen sok a szereplő. Mozaikszerű történet, előre-hátra utalások. Egységes történet nem áll össze tökéletesen. Ötven oldallal később folytatja az abbamaradt gondolatmenetet. (itt ezek nem annyira drasztikusak, mint A 22-es csapdájában, ott tökéletes a káosz, itt a rend győzedelmeskedik) A Pál utcai fiúk. Itt is gyerekek konfliktusai az egyik téma, de a Pál utcainál sokkal meseszerűbb idealistább a dolog, itt reális, komoly és nem játékbóli konfliktusok.
Összegzés Jó és kész. A zötyögéseket el lehet intézni az első rész címével („Az elbeszélés nehézségei”), a többi meg jó, ahogy van. A végével kapcsolatban: Ottlik Géza szerette volna folytatni, de nem ment neki. A Buda mondjuk, amit már nem ő rakott össze teljesen, elvileg a folytatása. De ha nem tudta folytatni, bizonyára azért, mert ez így is éppen kerek (vagy szögletes, ne én döntsem el). Lehet rajta filozofálni.

9+/10

2012. augusztus 11., szombat

Párbeszédben egy könyvvel - Mesterségem a halál

A tegnapi posztban részleteztem, milyen formái is lehetnek a könyvek módosításának. Az aláhúzogatás is lehet módosítás, de az igazi párbeszéd a már-már szint öncélú firkákkal és kommentárokkal kezdődik. Ma erre is mutatok példát. Ezenkívül egy különös jelenségnek is tanúi lehetünk, melyet "chatelés egy könyvtári könyvben" névvel illethetünk. Kezdjük is ezzel.

SS hóhér!
Kattintásra a képek nagyobb méretben is megtekinthetőek!
Az egyetlen, akinek a 4 "hozzászóló" közül tudjuk a nevét, az Robert Merle, aki a saját könyvéhez szól hozzá, ajánlás formájában.
"Kinek is ajánlanám e könyvet,
ha nem azok áldozatainak,
akiknek mestersége a halál?"
- írja. Erre egy intelligens olvasó, jelét adva a bensőjét égető heves antifasizmusnak (vagy épp ellenkezőleg? nem derül ki, kire érti a megjegyzést...), nagy betűkkel "hangosan felkiált:
"SS hóhér!"
Valaki ezt nem bírta nézni. Odaírta:
"ezzel csak a műveletlenségedet igazolod"
Igazolást nyert. Legutóbbi hozzászólónk minden bizonnyal előre feltételezte a másik, előtte azelőtt ismeretlen olvasóról, hogy műveletlen, aki igazolta is annak elképzeléseit. Ejha. Na de tovább is van. Valaki egyetértett ezzel, ezt ilyen tömör, németes formában juttatta kifejezésre:
"ja"
A hosszabbik olvasói hozzászóláshoz egy másik olvasó szintén hozzászólt, de meggondolta magát, és inkább kiradírozta. Sebaj, jó a szemünk, elolvassuk.
"Ennek aztán a műveltséghez van legkevesebb köze! Mindez nem más, csupán egy lehetőségekkel megáldott beteg ember agyszüleménye."
Köszönjük, Emese! Ez egy hasznos hozzászólás volt, de igazad van, hogy inkább kiradíroztad. Tanulság: gondold végig, mielőtt hozzászólsz valamihez.

Na jól van, lépjünk tovább. Ez a könyv igazi kincsesbányája a párbeszédeknek. Valószínűleg egy/kettő ember keze munkáját dicsérik a következő remekelések.

:)

Az egész könyvet végigkísérik a mosolygó és lefelé görbülő szájú szmájlik, és mikor a zsidók elindulnak nagy lelkesen a gázkamrába, a szmájli egyenesen kuncog. Egy helyen hullámos szájú adja tudomásul, hogy az említett dolog kicsit izé. Ez is egy módja a véleménynyilvánításnak.



Aztán az utolsó oldalakon belehúz, és bekapcsolódnak a pipák is, talán oda rak, amivel egyetért, vagy tetszik neki Rudolf frappáns mondata, vagy ilyesmi.

VESSZEN TRIANON!!!
Két helyen megjegyzéseket tettek a versailles-i békediktátumra. Külön nem részletezem, elvégre ez nem ide tartozik, ez egy könyvkritikai oldal.

Hát igen, mindennek nem sok köze a könyvkritikához,de ilyesmik néha biztos megengedhetők. Vagy nem? Szerintem érdekes megfigyelni ezeket a firkákat, és következtetéseket levonni arra nézve, kik is olvassák ezt a könyvet általában. Ebből az is kiderülhet, milyen szinten állnak, milyen a politikai meggyőződésük... csak az nem, hogy kik is ők. De ez nem is érdekes.

Ezt is nézd meg:

2012. augusztus 10., péntek

Párbeszédben egy könyvvel - A Foucault-inga

Az emberek sokféleképpen módosítanak/módosíthatnak a könyveken. Finomabb formái ennek
- az aláhúzogatás
- az enyhébb firkálgatás
- a jegyzetelés
- a margóra való "!!!" és "?", illetve ":-)" és ":-(" rajzolgatás

Drasztikusabb esetek
- a szamárfülezés
- az egészoldalas rajzok készítése
- minden egyes szó aláhúzása
- kommentálás
- a képek és szavak montázshoz való felhasználása
- a néniknek-bácsiknak a képeken cilindert, szemüveget, kackiás bajuszt, vámpírfogat, szarvakat vagy agancsokat, illetve Harry Potter-sebhelyet rajzolás

Vannak véletlen balesetek is (leöntés, leejtés, elszakítás, lenyálazás, stb.), ezek azonban nem képezik a párbeszéd részét. Az, hogy a nagynéni beleírja, hogy "Egyetlen Józsikánknak sok-sok szeretettek 2011. dec. 25-ödikére", az szintén mellőzhető.
Egyesek előszeretettel írogatják a könyvek elejébe a nevüket, sőt, ex-libiriseket ragasztanak/nyomdáznak bele. A dedikáltatás is egyfajta kötődést fejezhet ki, és mindegyik valamiféle birtoklásvágyat. De foglalkozzanak ezzel a pszichológusok.

Mindez addig, amíg csak magányos kedvtelés, ártatlan szórakozás számba megy. De a könyvtári könyvek átalakítása már rongálásnak számít. Ennek ellenére közkedvelt és - mondjuk ki - szórakoztató elfoglaltság, nem annyira a rongálás, mint inkább ennek megfigyelése.

Most csak egyetlen képet szeretnék bemutatni, amely árulkodik az aláhúzogató jelleméről és műveltségéről.

A kép kattintásra nagyobb méretben is megtekinthető!
Szóval: éppen a bogumilekről van szó, és hogy ezekről úgy tartották, hogy szodomiták. Olvasónknak igencsak felkeltette az érdeklődését a kérdéses rész, nagy bőszen húzogatta alá. Egyszercsak azonban eszébe ötlik: "Várjunk csak! Mi az, hogy szodómia?" és ahelyett, hogy fogná a Magyar értelmező kéziszótárat, odarajzol egy szép nagy kérdőjelet. Talán majd valamikor utánajár, vagy nem.
Hogy senkinek se okozzon bosszúságot a kielégítetlen kíváncsiság, aki esetleg nem tudná, annak elárulom: a szodomita homoszexuálist jelent. Tegnap olvastam pont, hogy a magyar bugris, illetve b*zeráns és b*zi szavak is innen származnak (vajon ha tudjuk az eredetét, már nem számít csúnya szónak? inkább kicsillagoztam).

Hamarosan egy másik könyvvel kapcsolatban is lesz poszt, egy érdekes jelenséget lehet benne megfigyelni.
Addig is:

A hülyeség nagy úr, avagy ettől Szerb Antal is a fejét fogná - A Foucault-inga c. regény kritikája
Umberto Eco: A Foucault-inga - idézetek

2012. augusztus 9., csütörtök

Se füle, se farka… - a Táncórák idősebbeknek és haladóknak c. kisregény kritikája

Vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Ilyen például az, hogy Bohumil Hrabal ezen művének nincsen se eleje, se közepe, se vége, nincsen története, csupán több mint 60 oldalnyi duma, ömlengés, ide-oda csapódó asszociációk, de ettől függetlenül (vagy éppen ezért?!) kellemes érzés olvasni, az ember jól szórakozik, és nem zavarja, hogy közben semmi értelmeset nem csinált. Tehát: adott ez a Pepin bácsi, aki egy beteges alak, hatalmas mondatokkal, és ennek egy kisasszonyhoz írt levele, mely áll egy központozás nélküli szóáradatból, híján a pontoknak, vessző az rengeteg, felkiáltó- és kérdőjelek is tenyésznek elvétve, de mondatkezdő nagybetűk vagy pontok, az semmi, viszont ez teszi egybefüggővé, függővé, sebesen siklóvá a szöveget, amely továbbá anekdotákból és megjegyzésekből, kérkedésekből, és részletekből áll, mely utóbbiakat a bácsi az álmoskönyvekből vagy egy nemi egészségről szóló kézikönyvből tanult, és ezek felváltva és egymást megszakítva, megszakítás nélkül, és ki tudja, talán a bácsi még ötször vagy hússzor ennyit írna, ha tehetné, csak hát valahol meg is kell szakítani, Leonardo mondta, hogy a műalkotást nem lehet befejezni, csak abbahagyni, hát hogy ez a Táncórák idősebbeknek és haladóknak mennyire műalkotás és mennyire egy irodalmi játék vagy hasonló szüleménye, azt nem tudom, tehát kicsit amolyan sztorizgatáshoz hasonlít, csak éppen nem ismerjük személyesen a sztorizgatót, bár mondjuk a regényírót sem ismerjük általában személyesen, így ez nem zavaró.
A fehér alapra libafoszöld, arra meg spenótzöld matrica került, a spenótzöld matricát gyárilag elkezdték lekaparni, innen a szamárfüles hatás. Egyébként nem.
            Az emberek igénylik az ingereket, márpedig ha ingerszegény környezetben élnek, ezeket mesterségesen, tehát szóban vagy képben kell beszerezniük, erre a célra kitűnően alkalmasak a Pepin bácsiéhoz hasonló morbid vagy erotikus novellák. Ahogy többször mondja: régen az embereknek maguknak kellett csinálni a tévé- meg rádióműsorokat. A legalkalmasabb az ingerlésre a horror és a pornó, de nem kell megijedni, a Táncórák történetei nem tartoznak egyik kategóriába sem. Nagyjából ártalmatlan csevegés szinten marad, emellett a humor nem feltétlenül primitív. Amolyan vígjáték jellegű, az olvasás ideje sem sokkal haladja meg egy, vagy inkább két vígjáték hosszát. Az Egy ropi naplója ilyen, csak míg az a gyerekek, ez a felnőttek életének hülyeségein szórakozik, nagyjából egy szinten is vannak, és ami az egyiknél a beteg illusztrációk, az a másiknál a beteg elbeszélői stílus. Leginkább két célra alkalmas: könnyed kikapcsolódásra, illetve komolyabb művek bevezetőjének. Én nem sajnálom, hogy elolvastam, bár azt még nem tudom, mennyi marad meg belőle, mindenesetre a hangulata nagyon megragadott, és jókat lehetett rajta derülni.
            Nem egy nagy valami, de nekem jobban tetszett, mint a Sörgyári capriccio.

8/10

            Ja, és a cím! Ez egy külön rejtvény, szerintetek mi lehet a megoldása? Írjátok meg hozzászólásban! (Egyébként én is csak találgatni tudok ebben a pillanatban)


Ezt is nézd meg: A hülyeség nagy úr, avagy ettől Szerb Antal is a fejét fogná - A Foucault-inga c. regény kritikája

2012. augusztus 8., szerda

Umberto Eco: A prágai temető c. regényének borítója

Még ilyen sem volt a blogon, hogy egy könyv borítójának külön posztot szenteljek. De most már lesz. Umberto Eco ezen regényének különleges borítója van, ezért megéri megnézni kicsit közelebbről.

2012. augusztus 7., kedd

Auschwitz felemelkedése és tündöklése – a Mesterségem a halál c. regény kritikája


Könyvtári kötés.
"Robert Merl: Mesterségem a hal"
Hát ez gyönyörű. Az emeletes akasztófa is
külön műsorszám (jó, tudom mi az).
Kezdjük a fülszöveggel. Ilyet még úgysem csináltam. Először a fülszöveget kritizálva fogom bemutatni Robert Merle regényét. Idemásolom (kijelölések tőlem):

A nácizmus s egyben a huszadik század egyik legrejtélyesebb figurája a becsületes, nyílt tekintetű, kék szemű, német családapa, aki pedáns tisztviselő módjára elvégzi munkáját a haláltáborban, majd hazamegy, és példás családi életet él. Hogyan lehetséges? Sokan próbáltak már felelni erre a kérdésre, de nem lehet: egyszerűen felfoghatatlan. Merle a legrégibb, legegyszerűbb írói módszert választja: egyes szám első személyben, belülről ábrázolja a táborparancsnokot kamaszkorától kezdve. És az olvasó egyszer csak azon kapja magát, hogy már maga is tervezget, számol, gondolkozik, hogyan lehetne ésszerűbben, hatékonyabban megszervezni a transzportok mozgatását, hogyan lehetne megduplázni az üzem napi termelését. Annyira azonosul a főhőssel, hogy a Feladat teljesítése közben elfeledkezik róla, hogy miről is van szó. S ha nem csapja falhoz dühében a könyvet, akkor rájön, hogyan lehetséges: hát így. Ennyi az egész. Ez ennek a könyvnek a legelképesztőbb tanulsága.”

2012. augusztus 2., csütörtök

A prágai temető - idézetek

Umberto Eco regényéről az Olvasat blog kritikáját lásd ITT

Gyűlés a prágai temetőben, Löv rabbi sírjánál a zsidóság tizenhárom képviselője sötét összeesküvést sző...
„          - Gyűlésünk végéhez értünk – mondotta ekkor a tizenharmadik hang. – E világon az aranyé tehát a főhatalom, utána azonban a sajtó következik.”
És így tovább…
12. fejezet: Egy prágai éjszaka

Racskovszkij kifejti nézeteit, részletek:
„(…) Dehogy akarom én elpusztítani a zsidókat, sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy a fő-fő szövetségeseim ők nekem. Szívemen viselem az orosz nép erkölcseit, és nem szeretném (pontosabban nem szeretnék azok, akiknek a kedvében járok), ha elégedetlenségében a cár ellen fordulna ez a nép. Szüksége van tehát egy ellenségre. (…) Az ellenség csak úgy lehet felismerhető és félelmetes, ha az otthonunkban vagy legalábbis az otthonunk küszöbén van. Erre jók a zsidók. (…) Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet? (…) Aki nincstelen, az végső soron a nemzeti hovatartozásából merít magának erőt. A hovatartozás-érzés viszont a gyűlöletből fakad, annak a gyűlöletéből, aki máshová tartozik. A gyűlölet ápolandó polgári érzemény. Az ellenség a népek barátja. (…) A gyűlölet melengeti a szívet.”
23. fejezet: Tizenkét tartalmas év; Az Oharának dolgozni

Ezt is nézd meg: Sorstalanság- idézet

2012. augusztus 1., szerda

Pitiáner hamisító a zsidók ellen – A prágai temető kritikája


A borítóról külön poszt készült,
IDE KATTINTVA elolvasható
Akinek nincsenek elvárásai, sosem csalódhatik. Nekem voltak, és túl nagyok.
Arról, hogy mit vártam (többek között):
-         egy izgalmas történetet
-         egy ellenszenves főszereplőt, aki jól kidolgozott és szórakoztató
-         és ennek afféle Forest Gump-i háttérszereplését a történelemben
-         hangulatot
-         epizódokat
-         a rasszizmus/antiszemitizmus paródiáját, kigúnyolását
-         és PRÁGAI TEMETŐT
Bizony, sok mindent hittem. Ez személyes dolog, de a következő kritika megértéséhez szükséges ezek ismerete.
            Miért csalódtam?
Mert a könyv tartalmaz (többek között):
-         egy lassú, nem túl érdekes történetet
-         egy pitiáner, szánni való főszereplőt, aki ráadásul nem is túlságosan gonosz, inkább csak egy egyszerű okirat-hamisító
-         és ennek szereplését az 1800-as évek közepe-vége felé Olaszországban és Párizsban az eleve antiszemita és anti-szabadkőműves környezetben, és viszonylag elhanyagolható hatását a közvéleményre (bár ki tudja, de ezt inkább mindenki döntse el maga)
-         gyanús naplóját (avagy visszaemlékezését), aminek nincs is 1800-as évek végi hangulata (vagy bennem van a hiba)
-         egy történetet, amely csak amiatt nevezhető epizódosnak, mert egy személy (vagy kettő) életét mondja el, mely szükségszerűen nem nélkülözi az epizódokat
-         néhány antiszemitát, akik viszont ugyanolyan antiszemiták, mint egy valóságos antiszemita, és semmi gúny vagy paródia, ami nevetségessé tenné őket; aki megveti a rasszizmust, ezután is megveti, aki rasszista, indokolva érezheti magát
-         és mellékesen egy kis dumát a főszereplő, Simonini kapitány hamis, összeollózott irományából, amelyhez nagyon mellékesen van valami köze a prágai zsidótemetőnek, és amelyből aztán a híres-nevezetes (én először a Gyufalevelekben olvastam róla) jegyzőkönyvek lesznek...

2012. július 25., szerda

Az emberi butaság – idézetek


Ráth-Végh István kitűnő könyvét telis-tele ragasztgattam cetlikkel. Most egy kis válogatás következik a szerző által összegyűjtött agyament idézetek tárházából. Fogadják nagy derültséggel!

Forrás 
„Nem látom tisztán a dolgokat – mondotta az öreg vak”
Blazac: Scènes de la vie privée: Beatrix

„Germania vezeti a táncot
Odafenn a halottak dombján,
Vadabbul, mint a zabla nélküli paripa,
Vagy mint az urna, melynek nincsen már füle.”
Banville: Idylles prussiennes

„Dániel nem felelt. Ez volt az első eset, hogy így beszélt az apjával.”
Párizsi tárcaíró

„Tápiósáron Kramár János földmíves rövid szóváltás után egyetlen fejszecsapással agyonsújtotta testvérbátyát, a siketnéma Kramár Józsefet.”
Független Magyarország, 1906. február 26.
„Egy kétnapos utazás közönséges, mindennapi élmény volt számára.” (Lectures pour touns, 1912. február 1.)
„Deschanel úr, aki teljesen elvesztette a fejét, fölvette kalapját és távozott.” (L’Humanité, 1913. március 7.)
„A fehér ember általában ellenséges indulatú mindenkivel szemben, akinek ereiben fekete vagy sárga vér folyik. (Le Siècle, 1907. december 3.)
„Bizony, közelről szemlélve Roosevelt elnök puskája inkább háborús fegyvernek látszik, semmint olajágnak. (L’Éclair, 1905. május 13.)
„Ámbár a szélhámos a felismerhetetlenségig elváltoztatta külsejét, felismerték és letartóztatták. (Magyar Hírlap, 1903. 202. szám)
„Egy embrionális kutya hasonlíthat egy embrionális tyúkhoz, de fordítva ez nem lehetséges. (Jövendő, 1904, 3. szám)
„Egy hideg decemberi éjszakán látta meg Paul először a napvilágot.” (Le Radical, 1884. július 22.)
„Mindazt, ami arcát oly kellemessé tette, születése alkalmával kapta ajándékul: a kékesfekete szakállt, a ragyogóan fekete göndör fürtöket.…” (Le Journal, 1911. december 12.)
„Vajon volt-e joga, hogy megölje szerelmem szavainak röptét, mint ahogyan elpusztítják a szép tarka pillangókat, csakis azért, mert másnap már falánk hernyókká változnak?” (La Monde de Jour, 1927. január 20.)
Forrás: Az ember - képes enciklopédia
„Messziről kutyaugatás hallatszott. Csupán ez jelezte, hogy vannak még emberek is a világon.” (Budapesti Napló, 1904. november 25.)
„D. J. családi öröme. Kereskedelmi és iparkamaránk országos hírű, agilis és jeles titkárát tegnap nagy családi öröm érte: nagyapa lett. Eddig ugyanis csak nagyanyai örömöket élvezett, egy leányunokája révén.” (Felsőmagyarországi Kassai Napló, 1903. május 14.)
„A színdarab cselekménye két párhuzamos vonal gyanánt halad, melyek a kellő időben metszik egymást.” (Sarcey írta a Le Soleil 1897. szeptember 11-i száma szerint)
„Féltérdre ereszkedett, és tiszteletteljes csókkal illette a kezet, amely fehér volt és kövérkés, mint a milói Vénusé.” (A Le Voleur, 1879. január 31.)

„A nemzet gazdagsága az általános jóléttől függ.”
- III. Napóleon császár

Francia parlamenti szónokok elszólásai:
„Tengerészekre feltétlenül szükség van, nélkülük a tengerészet nem lehetséges.”
„Pártolni a sertéstenyésztést annyi, mint pártolni saját magunkat.”
„A merénylő bombája nemcsak a hivatalnokokat robbantja föl, de az ártatlanokat is.”
„A köztársaság olyan anya, amelynek nem szabad fájdalmat okoznunk, még a vajúdás fájdalmait sem.”
„Ezekben a kopott bőrnadrágokban a bátrak szíve dobog.”
„Önök keresztúton állanak. Két út nyílik meg önök előtt: az egyik a haladás felé vezet, a másik a közömbösség útja, a harmadik az összeomlásé. Válasszanak! (miniszteri beszédből)
„Igen, ők szívesen meghalnak az ügyért, de csak egyszer, akkor is az ágyban.”
„Értsék meg azoknak a szavát is, akik nem beszélnek.”
Sir Boyle Roche, ír képviselő:
„Elnök Úr! Minden hazájához hű polgárnak kötelessége feláldozni az utolsó aranyát is, hogy ezáltal megmentse a többit.”
„Nem értem, miért hivatkoznak folyton az utókorra? Miért kell áldozatokat hoznunk az utókor javára? Vajon tett már valamit az utókor a mi érdekünkben?

„A szenátor olyan lény, amely félig ember, félig ló.”
Egy amerikai gyerek

Védőügyvédek beszédeiből, a párizsi Candide és Opinion gyűjtéséből:
„A rendőri jelentés nyilvánvalóan elfogult és rosszindulatú; amiért ezt az embert hétszer büntették meg lopásért, épp olyan tisztességes lehet, mint én vagy önök.”
„Bizonyos részletek elkerülhetik a legokosabb és legtapasztaltabb emberek figyelmét is, hát még a tisztelt törvényszékét.”
Egy ügyész szigorú megjegyzése:
„Esküdt urak! Figyeljék meg jól a vádlott ábrázatát: olyan ez, mint egy tükör, amelyben önök közül bármelyik felismerheti egy bandita arcvonásait.”

A Magyar Hírlap 1935. június 5-i számából, Ady Endre nagyváradi életét elbeszélő folytatásos regény részlete; Ady és Léda együtt sétált Nagyvárad utcáin:
„Bandi fölszegett fejjel ment mellette, kalapját letéve a kezében tartotta. Szép hullámos hajának fürtje halántékára omlott, szoborszerű széles arcán, bőrének bronzbarnaságán játszott a délelőtti napfény. Kis ideig hallgatott, s akkor csendesen azt mondta: (Folytatjuk.)”